Vártam egy-két baráti jó szót, biztatást, ha már holnap, a váróteremben senki nem fogja a kezem, de persze nem érkezett. Aztán hazajöttem, kiborulva, és de mi van, ha ez tényleg valami súlyos?, meg az ilyen helyzetben persze mindig egyedül marad az ember mondatokkal, sírva, mint akinek beigazolták a legrosszabbat, és itt volt Anyu, és láttam, hogy ő még idegesebb, ő még inkább ki van borulva, mert a lánya vagyok.

És most már nem is azért sírok, mert félek, hogy valami olyan bajt erősítenek meg, ami akár szörnyen is végződhet, hanem mert ez hullámvölgy megint láttatta velem, hogy Anyu igenis ott van mellettem, s valószínűleg milliószor jobban összetörne, ha velem történne valami. Mert ő az édesanyám.