A barátságból lett szerelem tök jó tud lenni. Ő nem gondolja így? Vagy nem érzi, amit te? Vagy csak féltek, hogy ha esetleg vége lenne a szerelemnek, a barátságnak is az lesz?

Annyira... tiszta, ahogy érzel... annyira kellemes és szívbe markolóan szép... őszinte és ártatlan... És annyira rossz, hogy ennyi fájdalom van a róla szóló bejegyzésekben...

Ez már egy jó pár éve lefutott ügy (sajnos), aminek én még mindig érzem az utórengéseit. Ő volt a legjobb barátom éveken át, durván tíz éves korom óta, aztán ahogy felnőtt korba léptünk, úgy rájöttünk, hogy ez valami sokkal nagyobb és mélyebb a barátságnál. Megpróbáltuk, jó ideig minden tökéletes és szép volt, aztán győzött az érzelmi tapasztalatlanság és félelem, főleg az én részemről.

Remélem, hogy hamar eljön az idő, amikor már fájdalom nélkül tudok Róla írni.

Ha minden tökéletes és szép volt, hogy tudott győzni az érzelmi tapasztalatlanság és a félelem? Mitől féltél? És miért gondolod, hogy az baj, hogy nem voltál elég tapasztalt érzelmileg? Sőt. Jobbat kérdezek: hogy akarsz tapasztalt lenni, ha elmenekülsz tőle?

Nekem ezek most ilyen nagyon húsba maró gondolatok voltak - egy ilyen karakterrel játszom most. Tizenhét éves srác, aki az elmúlt három évét a szobájában, a bringáján, meg a suliban töltötte. Egy passzív provokátor, aki mindenkit, még a saját, egyébként imádott anyját is távol tartotta magától, mivel úszó volt, és nagy remények fűződtek hozzá, de szarrá törték a kulcscsontjait és ma már nem bír fél óránál többet vízben lenni, mert fájni kezdenek a vállai. És jön A Nagy Szerelem, A Nagy Ő, ez a srác meg retteg. De mindentől. A közelségtől és az elvesztésétől. Az érintésétől, amit mindennél jobban vágyik és attól, hogy nem tudja viszonozni, ügyetlen, béna, nevetséges, ostoba, ... Fél magától a szerelemtől és attól is, hogy a másik nem érzi, de attól is, hogy ha meg érzi, akkor sebezhetővé teszi őt. És közben ő maga is érzi, hogy sebezhető, kiszolgáltatott, kifordul lassan abból a szerepből, abból az álcából, a saját páncéljából, amit a lesérülése után épített fel. Úgy van vele, hogy az oké, hogy a nagypofájú, szemét álarcot nem szeretik, hogy csesztették és ő visszacseszetett, de hogy az, ami emögött van, az a nagyon szeretetéhes, szerencsétlen kis valami, amit önmagának vall, az nem szerethető, abba bele bírna halni. A srácot kábé úgy képzeld el, hogy élete egyik legfájdalmasabb élménye volt, mikor rájött, hogy szeretik őt. Annak ellenére, hogy istentelen baromságokat csinált. Minden ellenére, vagy talán pont azokért. Úgy sírt... annyira fájt neki. És minden fáj, ami jó. Tágul. Az érzelmei egy pici helyre vannak benne koncentrálva, a szerelem meg tágítja a lelkét, tanítja érezni, szeretni, odaadónak lenni, őszintén és nyíltan beszélni. Mert tud ő, csak hát flegma, undok, lekezelő, stb. De már nem tud rejtőzni. Mert egyre szerelmesebb. Már tud kérni. Már nem akar csupán, hanem szeretne. És hát ugye tizenhét éves, gondolhatod, hogy élt az elmúlt években, mikor rájött, hogy ha nem lehet híres sportoló, az apja pont leszarja. Nincsenek tapasztalatai. Harcolni, lázadni, beszólni, hülyeségeket csinálni, szemétkedni, ezeket tanult meg. Ja, hogy ezzel megfogott valakit, aki belát ezek mögé? Hogy igazából ez a srác megtört, csalódott és szeretetéhes? Nem életunt, hiába viselkedett úgy, csak csalódott. És ez a jobbik eset. Mert így lehet neki pozitív csalódást okozni. És a szerelemben nagyon sok ilyen éri.
Na, nem regélek erről többet. =)

Több dolog is közrejátszott: külső hatások, főleg anyám részéről, aminek nem kellett volna engednem, vagyis inkább nem kellett volna érdekeljen, hogy mit mond.
Magamtól féltem a legjobban és attól, amit éreztem. Nagyjából az egész életemet abban a hitben éltem le, hogy engem nem lehet szeretni, mert ilyen vagyok, mert olyan vagyok, stb. Ami persze nagy hülyeség, és csak utóbbi időben kezd/kezdett tudatosulni bennem, hogy azért éreztem ezt, mert én nem szeret/tem saját magam. S ha én nem szeretem magam, hogy várhatom el másoktól, hogy szeressenek?
A másik részről pedig ott volt, hogy Ő nagyon intenzíven fejezte ki az érzéseit, és ez egy olyan embernek, aki nem volt ehhez hozzászokva, mert egészen addig csak mérsékelt szeretetmegnyilvánulásokat kapott, ez baromi sok. Ezért éreztem, hogy egyre inkább megfulladok ebben a kapcsolatban, és muszáj volt menekülnöm. Pedig hidd el, tudtam, hogy mekkora baklövést követek el, éreztem a súlyát, de egyszerűen belém volt (talán még most is) kódolva, hogy ellökjem magamtól azt, ami csak egy kicsit is jó nekem.

Ez a karakter is, akiről írtál, ez is egy nagyon komoly példa, és abszolút magamra ismerek benne. Ez a rettegés olyan szinten ott van sokszor az ember lelkében, és ráadásul bármelyik irányba néz, ugyanígy érez: ha nem lép bele a kapcsolatba, akkor azért, mert elszalasztja, pedig ki tudja, mi lehetett volna belőle; ha pedig bevállalja a szerelmet, akkor meg ott a csalódás, bántódás lehetősége, ami megint csak rémisztő.

Hiszem, hogy ezek nem véletlenül történnek velünk, az élet nem hiába ad bizonyos feladatokat a kezünkbe. Csak tudni, s talán leginkább akarni kell megtalálni a megoldást rájuk.

Nagy szemléletváltást érzek a szavaidból. =) És sok dologban egyetértek veled. =)

Én is úgy hiszem, hogy nincsenek véletlenek. És megértem ezt is, amit a kapcsolatotokról írtál.

Anyámmal nekem is vívnom kellett. Ki nem állhatta, hogy egy hosszúhajú, fura figurával vagyok. Aztán rájött, hogy nem egy szakadt, elhanyagolt rocker, hanem jófej. Most már teljesen egy család vagyunk négyen - Anya, öcsém, Bene és én. Valahogy ennyire redukálódott le a családom.
Enikő küzd az anyjával immár három éve. Egyre rosszabb a helyzet, szóval vica versa szerintem ismerem, milyen ez az egész - akkor is, ha a küzdelem sikerrel jár, és akkor is, ha nem. =/

Nagy hülyeség bizony, de nagyon sokan vagyunk így szerintem. Egy szeretetlen világban élünk, amiben mindig az folyik, hogy változz jobbá, hogyan válhass egy birkatársadalom aktívan bégető tagjává, miközben belül érzed, hogy te nem vagy gyapjas növényevő, aki megy a kolomp után, hogy nem jó így élni és nem is akarsz, de vagy bezúznak, vagy nagyon nehezen fogsz boldogulni. És az a legszebb, hogy igazából mindegy, mit választasz, hogyan döntesz, azt a kulcsot, hogy szerethető vagy, csak te fordíthatod el magadban, s míg nem kezded szeretni magad, addig mást sem tudsz jól szeretni és másnak sem engeded, hogy szeressen, nem tudod, ha jól szeret és stb.

A rákok amúgy nagyon kapják a környezetemben ezt a nem vagy szerethető életérzést. Vagy ez a rákok alaptulajdonsága? Már nem tudom. =)

Ne lökd el magadtól, ami jó neked. Megérdemled, hogy neked is jó legyen. Nem szenvedni jöttünk ide, élni, hanem tanulni, tapasztalni. Az élethez hozzátartozik a Pokol és a Menny is, vagyis a szenvedés és a boldogság, a fájdalom és az öröm is. Addig élvezd, amíg élsz, utána már nem fogod tudni.

Mindegy szerintem amúgy, hogy milyen kódokkal születtünk, mert minden felülírható. Ha nem tökéletesen, de a lehetetlen létezését tagadom, nem hiszem el. =)

A lehetőségek mindig mindenre megvannak - és nem mindet érjük el, nem mindbe bukunk bele. =) Ne értsd úgy, hogy ezzel most azt mondtam, hogy gyáva voltál és megdobállak lélekben kővel, mert nem, eszemben sincs. Én is ugyanezt teszem, ami túl intenzív, attól visszarettenek, elmenekülök.