Délután baromira boldog voltam, mert a költözéses-rámolásos időszak miatt nem igazán sikerült időben eljönnöm az irodából az elmúlt 3 hétben. De ma, csodák csodájára 4:10-kor már robogtam a busz felé, a Keletit nem mertem bekockáztatni, pláne hogy metróra nem túl szívesen szállok, még ha csak egy megállónyit is mennék vele.

Úgyhogy a Népligetnél felpattantam a 103-asra, és virult a fejem legalább annyira, mintha nyertem volna a kaparóson, mikor láttam, hogy végre egyszer hazafelé szerencsém van és ülni fogok. Le is huppantam nagy hévvel, aztán kábé eddig is tartott a lelkesedés, mert éreztem, hogy valami nem stimmel. Úgy fél percig filóztam, hogy most vajon totál észrevétlenül sikerült-e bepisilnem, de aztán rájöttem, hogy a busz épp az ülésem felett ázott be és ennek következményeképp van az, ami. Át is pattantam a mellette lévőre és imádkoztam, hogy leszálláskor ne legyen a fél seggem tiszta víz és ne azon kelljen rágódnom, hogy most épp hány Kelenföldön flangáló magyar vagy épp külföldi gondolja a hátsómat látva, hogy szegény lánynál milyen hamar megjelentek az inkontinenciás problémák...

De a poén az volt, hogy pár megállóval később felszállt egy másik csaj és akkora hévvel buffant le a vizes ülésre (mint én úgy 15 perce), hogy megszólalni sem tudtam, hogy há' bocsi, de nem ajánlom, oda nem kéne ülni, ő már állt is fel és lesütött fejjel húzta el a csíkot a busz hátuljába.

Szóval ezek után már senki nem kockáztatta be, hogy leüljön mellém, én meg marha jól mulattam, hisz az új felszállók láthatóan azt hitték, hogy valami ritka és fertőző betegségem miatt nem mer senki mellettem helyett foglalni. És a legnagyobb az, hogy egy ilyen szituban pár hónapja még agyon stresszeltem volna magam, mert hát basszus, vajon mi járhat a többi utas fejében, amikor látják, hogy mellém nem ül le senki?, most meg már egyszerűen magasról szartam rá, hogy mások mit gondolnak.

És jó érzés volt.