Hát ma életemben először hazaküldtek a munkából. Múlt csütörtökön már éreztem, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, mert valljuk be, elég nehéz úgy egészségesnek maradni, hogy a két téged körülvevő kolléganő felváltva szenved krónikus taknyozásban. Szóval mire este hazaértem, már remegtem, és maradt a fáma egész éjjel, párosulva folyamatos hidegrázásokkal, fagyhalál közeli állapottal és izzadással. Belső égés, tudom én.

Persze meg sem fordult a fejemben, hogy másnap nem megyek be dolgozni, mert E. már így is kiütötte magát, síelésből visszatérvén szinte azonnal, úgyhogy gondoltam a hét utolsó napját még csak kihúzom valahogy. A hétvégét aztán már kevésbé könnyen, mert mind a levegővétel, mind az orrfújás, mind a kevésbé fájdalmas köhögésre való törekvés, szóval úgy nagyjából a konkrét életben maradás komoly nehézségeket jelentett számomra. És tényleg hittem, hogy a mai napom már jobb lesz, mert hát csak szerdáig dolgozunk, aztán négy nap pihenés, és milyen jó kis rövidtávú cél elérni addig a pontig, hogy szerda délután 16:12 perckor kilépsz az irodaház kapuján és egészen hétfő reggel 7:48-ig nem is kell majd viszontlátnod...

Szóval bejött reggel E., és meglátva krónikusan vörös fejemet, hozzá a kellemes, 22 fokban is didergő kezeimet, tudta, hogy Lizának ennyi éppen elég volt, és ideje hazamenni. Tiltakozhattam bármennyire, mire visszaérek az értekezletről, nem akarlak itt látni, mondta. Ami ott dőlt dugájába, hogy megállás nélkül jöttek a telefonok az ügyfelektől, de aztán végül csak sikerült kiebrudalni és caplattam haza.

De holnap már megyek. Egyrészt mert jobban vagyok, tényleg, másrészt pedig akármiért vagyok távol az irodától (szabadság, utazás, stb.), mindig bűntudatom van, hogy a lányoknak benn kell lenniük. Jellemző, nem ám inkább annak örülnék, hogy nekem nem kell...