Sosem szívleltem igazán az alsószomszédainkat. Igazából nem is szomszédok, csak a felső kertjük van szemben a mi házunkkal, ők pedig az alattunk lévő utcában élnek. A fiúk osztálytársam volt általánosban, de sem ez, sem pedig a családjukra jellemző keresztény elhivatottság (lásd: az egyik szülő lelkész, a másik is valami hasonló) nem terelte pozitív irányba a véleményem róluk. Na de a mai napon sikerült odáig eljutnom, hogy az egyiküket teljes szívemből képes legyek gyűlölni.

Tudni kell, hogy az említett családnak is van egy kutyája. Helyes kis keverék, bár szegénykét sokat hallom vonyítani, látszik is, hogy nem igazán törődnek vele, inkább csak dísznek van, mint sok más helyen. Mostanság pedig nem egyszer találkoztam már vele itt a házunk előtt, ahogy Tappanccsal haverkodtak; gondolom megunva az örökös mellőzöttséget, kirándulni indult.

A lényeg: apum alig egy órája mesélte, hogy kora délután hazafele jövet azt vette észre, hogy az említett kedves szomszéd rohan a hátsó lábára sántító kutyájuk után, és közben erősen szitkozódik. Aztán a patakpartra érve, a kutya leterült a fűben - gondolom elfáradt, és érezte, hogy úgyis utolérik, a "gazdája" pedig más ott is volt, és egy legalább karomnyi vastagságú fával ütni kezdte a már amúgy sem jó állapotban lévő állatot.

Ha ez nem lenne elég, akkor megemlíteném még a sztori pikantériáját: állítólag a kutyus azért sántított, mert mikor kiszökött, egy kocsi sikeresen elcsapta a hátsó lábát, majd ezután kapott még nem keveset annak a gazdájának nevezett szentembertől. És nem zavarta, hogy nem messze állt Apu, meg még a környékről vagy három házból kijöttek az ismerősök, plusz egy kocsi is megállt, a férfi pedig kiszállva rögtön a kutyáját püfölő idiótához ment, hogy orvoshoz tudják vinni szegény jószágot.

Szóval most ott tartok, hogy hálát adok Istennek, amiért nem voltam itthon, és nem hallottam a kutya sírását a patakpartról, mert valószínűleg üvöltve rohanok le, hogy elég legyen már. És komolyan gondolkodom, hogy - amint összeszedem kicsit magam és nem kezdek el újból bőgni akárhányszor csak rágondolok-, fogom magam, lesétálok hozzájuk, becsöngetek és kedélyesen elcsevegek az említett úrral, hogy mégis hogy a jó kurva életbe fordult meg abban a kibaszott, csökött agyában, hogy az öt perccel azelőtt félig elgázolt kutyáját nekiáll verni, mint egy faszkalap, szarva arra magasról, hogy laknak olyanok a közelben, akik MEGBECSÜLIK kutyájukat, és most a seggén át tudnák kitépni a rühes beleit, amiért ilyet tett?!

Néha tényleg nem tudom, hogy én vagyok csak túlérzékeny ebben a témában, vagy tényleg totálisan normális, hogy egyesek képesek így bánni egy kutyával, aki mindent megad az embernek és cserébe nem vár el semmit? :(