Vannak olyan apró pillanatok, amik egész lavinát indítanak el. Nem a te hibád volt, te csak egy kis tényező vagy egy hatalmas folyamatban, de mégis bekapcsol valamit mélyen, legbelül, amitől azt kívánod, hogy bár ne kéne ezen a világon tovább rontanod a levegőt. Mert tudod, hogy mostantól minden egyre csak rosszabb lesz, és másra sem vágysz majd, csak eltűnni, felszívódni a föld felszínéről, úgy, hogy soha senkinek ne legyél többé az útjában, senkinek ne kelljen a fejét fognia miattad. Legfőképp saját magadnak.

De ez persze nem így működik. Csak ülsz tovább és sanyargatod magad, hogy mekkora szar vagy, mert megint mindent elrontottál, holott erről szó sincs. De téged nem érdekel, néha már úgy érzed, puszta kedvtelésből gyűlölöd magad annyira, hogy minden kis apróságot világfájdalomként élsz meg. És szeretnéd, hogy valaki észrevegye, hogy mennyire fáj, közben mégis lesütöd a szemed és eltakarod az arcod, hogy ne lássák a könnyeid, s ne kelljen magyarázkodnod, hogy miért is érzed magad a világegyetem utolsó szemetének.