Mondják, hogy általában az ember saját magára hajazó kutyát választ magának (és itt nem feltétlenül a külsőre gondolok ^^), szóval amikor ma néztem a dögömet, ahogy a kertben hasalva lihegett bele a szélbe, és élvezte, ahogy a lágy szellő átjárja a füle tövétől a tappancsa utolsó szőrszáláig, már tudtam - ha valaha lett is volna kétségem-, hogy ez a kutya nem véletlenül került hozzám.

Imádom az érzést, amit ma láttam, hogy ő is imád.