Ma szó szerint hasznavehetetlen vagyok. Mondjuk ez nagyjából, sőt, szinten pontosan egy hete igaz rám, mert múlt csütörtökön voltunk az Il Divo koncertjén, ami amellett, hogy FERGETEGES volt, igencsak betette a kiskaput azzal, hogy éjfél után értem haza, úgy, hogy előtte 9 órát dolgoztam. Azóta nem is sikerült magam se kialudni, se kipihenni rendesen, úgyhogy most is csak ülök itt, és úgy teszek, mintha valami értelmes dolgot csinálnék (lsd. érdemben dolgoznék), de igazából tök homályos a látásom, sajog a lapockám és azt érzem, hogy a fejem nagy csattanással mindjárt az asztalra zuhan. Még szerencse, hogy nincs az a hajtás, mint mondjuk év végekor, de nem szépítem a dolgot, jobban illik ide a nagyjából a pók se szarik kifejezés, szóval nem csoda, hogy már reggel 10 óra óta lesem azt a kis gecit órát a képernyő jobb sarkában, hogy mikor vált az első két számjegy 16-ra, én meg húzhatok haza, mint a sicc.

A koncert egyébként tényleg szuper volt. Hat éve már egyszer jártak itt a fiúk, de akkor még nem voltam abban a helyzetben, hogy élőben láthassam őket (magyarán középiskolás lurkóként anyám rohadtul leszarta az iránti igényemet, hogy Il Divo koncertjeggyel ajándékozzon meg), most viszont felnőtt, kereső nőként abszolút belefért, hogy a középárkategóriás (19.000 Ft) jegyek egyikét megvegyem magamnak. Ami aztán csak azért hiúsul meg, mert a pr-es kolléganőm, jó szokásához híven, erre a koncertre is tudott tiszteletjegyeket szerezni, úgyhogy unokanővéremmel ingyé' és bérmentve ücsörögtünk a 22ezerért jegyet váltok között és vártuk a kezdést.

Csináltam egy csomó fényképet, ami persze mind szar lett, mert a sportaréna félhomálya nem alkalmas szép képek készítésére (vagy inkább én nem vagyok alkalmas bárminemű technikai eszköz használatára, még nem döntöttem el, melyik verziót preferálom), a videók meg még szarabbak, de egy 10 px-es Nikontól nem várhatok el százezres felbontást, szóval magához képest tökéletes felvételek születtek, s ami még fontosabb, tökéletes hanggal.

Úgyhogy mivel ennyire benne vagyok most újfent az Il Divo-lázban, hazaérve berakom valamelyik albumukat (ők voltak az első olyan kedvenceim, akik lemezeit eredetiben kellett megvennem, erre szinte fizikai kényszert éreztem), befészkelem magam pihe-puha ágyikómba, és holnap reggelig fel sem kelek. Ez persze ott dől meg, hogy a kutyám 6-fél 7 magasságában ütemesen ugatni kezd az ablakom alatt, meg kaparja az ajtóm, annak jelzéseként, hogy ő már igencsak indulni sétálni, mindegy, hogy én épp tévét nézek vagy a vécén ülök (mondjuk akkor rábaszik szegénykém, ha munka után nem megyek haza, mert programom van). A séta meg általában eléri az egy óra hosszúságot, és mivel nem palotapincsim, hanem egy jól megtermett házibálnám van, mi nem sétálunk, hanem hol loholunk (legtöbbször én utána), hol pedig ütemesen sétálunk (lófaszt, mindig futunk). És a "sétából" hazaérve 7, fél 8 magasságában meg már nem látom értelmét sziesztázni, így elütöm az időt addig, amíg legalább éjjel 11 nem lesz és nagy nehezen ágyba nem vergődöm, hogy aztán másnap reggel felébredve megint hullafáradt legyek.