Soha nem volt még olyan könyvélményem, mint Gayle Forman köteteivel kapcsolatban. Nem az van, hogy nem-tudom-letenni-és-egy-ültő-helyemben-ki-is-olvasom-az-egészet, hanem időközönként, pár tíz oldalanként le kell tennem, mert mindig elhangzik egy kérdés, egy mondat, egy kifejezés, ami fenekestül felforgat bennem mindent, és muszáj vagyok emészteni a dolgokat.

Imádom ezt az érzést.

Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk. És még mindig izgatnak a kérdések – például hogy az egyikük maga döntött-e úgy, hogy meg akar halni (…)?