Jó ideje már, hogy nem nézem a Glee-t. Volt egy időszak az életemben, úgy két éve, mikor nagyon szerettem. Az eredeti szereplőgárdát, a kezdő csapatot. És Cory Monteith volt az abszolút kedvencem. Szerettem, ahogy a karakterét alakította. Szerettem, hogy mennyire béna táncos volt, s hogy mennyire tudatában volt ennek. Imádtam a hangját, hiába mondták sokan, hogy nem elég erős és szép a többiekéhez képest, de engem az első percben megfogott.

Szerettem, ahogy minden képen mosolyogni láttam, annak ellenére, hogy nyílt titok volt, milyen problémákkal is küzd. Szerettem, ahogy a kollégái és barátai nyilatkoztak róla, szerettem látni, hallani, hogy mennyire szeretik őt. Szerettem Lea Michele-lel együtt látni, szerettem hallani, hogy most éppen évfordulót vagy eljegyzést ünnepelnek. Szerettem boldognak látni Cory-t.

És most csak figyelem, ahogy milliók zokognak az elvesztett bálványuk miatt, és tudom, hogy messze innen életek változtak meg örökre. Mert elment egy fiú, egy testvér, egy kolléga, egy jóbarát, egy vőlegény. Egy ember, aki hibáit felvállalva, mindig büszkén kiállt saját magáért. És ezt nevezem én igazi példaképnek.