Mostanában csak úgy repül az idő. Egyik percben még hétfő reggel van és álmosan, majdnem sírva ébredek, hogy baaaaasszameg, nem lehet igaz, MÁR MEGINT?, a másikban meg már péntek délután van és a városban kóválygom vagy húzok hazafelé. Nem mintha bánnám, csak fura belegondolni, hogy mintha még csak most kezdődött volna az év, erre mindjárt karácsony. Tiszta dili.

Eléggé el vagyok havazva az utóbbi időben, főleg munkával, meg aztán igyekszem kevesebbet is netezni. Az ember észre sem veszi, hogy mennyire a napjai részévé válik, egyfajta rutinná, szóval egy ideje próbálom úgy rendezni a dolgokat, hogy ha van időm, akkor munkaidőben válaszolok emailekre, posztolok néhányat tumbin, meg néhanapján még fészbúkra is becsekkolok, ami nálam már csodaszámba megy, oszt szevasz. Délutánra meg - ha épp nem túlórázom -, inkább programot szervezek valakivel vagy a laptopot csak akkor nyitom ki, ha filmet vagy ilyesmit akarok nézni.

Múlt héten rá is vettem magam és péntek este megnéztem a Glee legutóbbi részét, ami egy Cory/Finn emlékepizód volt. Mindig szerettem kihangsúlyozni, hogy már jó ideje passzoltam a szériát, viszont Finn mindig is az első számú kedvencem volt és nekem mondhatott akárki akármit, Cory hangja volt az abszolút favorit számomra. Szóval tudtam, hogy kész leszek a résztől, mert Cory nyári halálát is képtelen voltam igazán felfogni, de ezzel a Glee résszel, amivel nem csak őt, de Finnt is elbúcsúztatták, mondhatni darabokra törtem. Az első perctől az utolsóig kétrét görnyedve zokogtam és nem hiszem, hogy valaha történt ilyen egy film/sorozat kapcsán az életemben. Bár talán azért is volt ez ennyire megrázó, mert az ember pontosan tudja, hogy egyik jelenet sem volt megjátszva, hiszen ők valóban elvesztették egy barátjukat/szerelmüket. És azt hiszem én ezzel a résszel tényleg elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol már többé nem leszek a Glee nézője.

Egyébként tök érdekes, mert eszembe jutott, hogy az elmúlt hónapokban mennyi mindenről tudtam volna írni, aztán valahogy sosem sikerült. Mondjuk a júniusi Paramore koncertről, amin Angival iszonyatosat tomboltunk, és még Lizát is felhívtuk, nem törődve azzal, hogy Braziliában él és együtt üvöltöttük neki a The only exceptiont a telefonba (aminek meg is látszott a hatása a telefonszámlámon ^^). Vagy a Fannis mozidélutánunkat az Aréna teraszán Chris Pine társaságában, vagy hogy mennyire belebolondultam Carlos Ruíz Zafón könyveibe, amiket szinte csak úgy falok. Vagy hogy mennyivel nyíltabb lettem, hogy mennyivel jobban beleszerettem a zenébe, hogy mennyire élvezem az élet apró dolgait és hogy mennyire megtanultam látni a jeleket, hallgatni a megérzéseimre és megélni a fájdalmaim. És hagyni, elfogadni, hogy bizonyos dolgok csak úgy megtörténjenek, anélkül, hogy miérteket keresnék vagy megpróbálnám befolyásolni azokat.