Észrevettem, pontosabban Ádám egyik kommentje rávilágított, hogy miközben a bejegyzésekhez való hozzászólási opciókon variálgattam, sikerült priváttá tennem a blogot. Ez lehet amúgy jel kéne legyen arra, hogy a világ épp elég blődséget kap más fronton és legalább én abbahagyhatnám a felesleges szájjártatást, de tudjuk jól, hogy nem mindig szeretem azt tenni, amit elvárnak tőlem.

A blogtól nem szeretnék megszabadulni, idén már egy másik oldal fogságából sikerült kiszabadulnom, azaz töröltem magam a fészbúkról. Már egy jó ideje fontolgattam, aztán pár hónapja véglegesen realizáltam, hogy túl sok időt töltöttem ott, azon filózva, hogy másoknak látszólag mennyivel jobban alakul az élete, mint nekem, és ebből elegem lett, mert ez csak a könnyebbik út volt ahhoz képest, hogy végre a kezembe vegyem a saját életem és arra koncentráljak. Úgyhogy ez már egy jó döntés volt ebben az évben.

És ha akaratlanul is, de jöttek változások, például a munkában, hiszen a cég anyagi problémái miatt sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megérjük-e az év végét, és nyár vége felé az osztályunk költségvetése is le lett csökkentve, így hármunkból én maradtam az egyetlen főállásban dolgozó, ami habár szerencsére fizetésgyarapodással is járt, elég nagy felelősséget tett a vállamra, de azt hiszem megálltam a helyem. Elhagytam azt a maradék félelemszerűséget, amit ennek a felelősségnek a súlya jelentett, s helyette igyekeztem úgy hozzáállni a dolgokhoz, hogy bármilyen akadály is jöjjön, azt le fogom győzni és megoldok minden problémát.

Lezártam kapcsolatokat és barátságokat és visszataláltam olyan emberekhez, akiket nem teljesen a magam hibájából vesztettem el és ennek végtelenül örülök. Végre azt érzem, hogy csupa olyan ember vesz körül, akik azt a Lizát ismerik és szeretik, aki tényleg én vagyok és már csak pár hiányzó láncszem, azaz emberke hiányzik a gépezetből, akikhez majd igyekszem valamilyen úton-módon utat találni (igen, most rátok mutatok Rien és Ádám ;)).

Sajnos azért nem volt minden fenékig tejfel, voltak nehezebb időszakok is. Alig egy hete temettük el nagymamám testvérét, aki elég szerves része volt a családunknak és akit még sokáig fogok siratni a hányattatott élete miatt. Mert nem csak gyerekkorában, amikor 15 évesen a szülei "odaadták" a nagynénjének és férjének, "nekik nem lett gyerekük és kell valaki, aki segít a ház körül" címszóval (és most komolyan, MILYEN SZÜLŐ LEHET AZ, AKI AZ ÖT GYEREKÉBŐL KÉPES RÁBÖKNI AZ EGYIKRE ÉS AZT MONDANI: AKKOR INNENTŐL TE MÁR NEM A MI GYEREKÜNK LESZEL?? Sosem fogom megérteni, komolyan), hanem felnőttkorában sem kapott sok boldogságot: a férjét hamar elvesztette, az egyik fiát elkényeztette, aki emiatt egy igazi naplopó lett és 45 éves korára még egy rendes és hosszútávú állása sem volt; míg a másik épp emiatt mindig is haragudott rá és nem tudott neki megbocsájtani. És hogy sormintaként záruljon a dolga, még csak azt sem mondhatom, hogy szenvedés nélkül ment el. Nem szívroham vagy agyvérzés vagy hasonló volt a ludas, Lizi nénit egy iszonyúan figyelmetlen sofőr gázolta el, aki az ónosesőben működő ablaktörlő nélkül hajtva ütötte el őt a ZEBRÁN. Koponyalapi törés lett a vége, amitől az amúgy is gyenge szervezete már a mentőben feladta a küzdelmet. Hosszú, fagyos és fájdalmas pénteki temetésen estünk túl.

Ezek után nem hiszem, hogy a karácsony annyira jó hangulatban fog telni, leginkább arra koncentrálunk majd, hogy mamámban tartsuk a lelket, aki már túl sok szerettét temette el az évek során. Az a ritka szerencsénk, hogy itt van Tapi, aki talán az egyik legnagyobb segítsége és öröme. Igazi kis terápiás kutyus :)