Emlékszem még azokra a késő őszi napokra, mikor a fősuliról hazafelé tartva, a csípős széllel mit sem törődve inkább sétáltam, ahelyett, hogy trolira szállnék.
Mert felvillant egy emlék, egy érzés a nyárból, 2008-ból, amikor minden annyira jó volt, teli könnyekkel, de a boldogság könnyeivel, teli nevetéssel és teli szerelemmel. Egyre nehezebben tudtam felidézni azokat az érzéseket, de ott, abban a pillanatban a suli kapujában állva, ahogy a nap előbújt a felhők mögül, mint a villám hasított belém.

Ahogy a filmekben lenni szokott, az emlékek képei cikáztak a fejemben, egyik élesebben, másik már kissé elhalványulva, és akkor is csak arra vágytam, hogy elmehessek innen. Messze, arra a helyre, ahol ugyanilyen viharos időben már jártam egyszer, de akkor mit sem törődtem a széllel, mert soha annyi szerelmet nem éreztem még a levegőben.

De utána igen. Nem is egyszer. Egy pillantásnál, mikor rádöbbent, hogy az érzés őt is elérte, de mégis tagadta. A pillanatnál, mikor minden világos lett számára, de már túl késő volt. Mikor feláldozta magát a szerelemért, de túl büszke volt, hogy elmondja. És mikor újra elkövette azt a hibát, hogy nem azért harcolt, ami (aki) a legfontosabb volt neki. De én végig ott voltam. Hol boldogan, és ujjongva, hol zokogva, és dagadtra sírva a szemem, mert nem tudtam elhinni, hogy ez történt. Mégis végig ott voltam.

És egyszercsak mindennek vége lett, de nincs olyan nap az életemben, hogy ne vágynék oda vissza. Hogy láthassam a morajló tengert, miközben a parton sétálunk. Hogy megszólaljon a csengő, miközben odakint tombol a vihar, és láthassam azt a vészjóslóan ijedt tekintetet, melynek gazdája a félelemtől teljesen kétségbe volt esve. Vagy, ahogy kilépve a liftből fölemelje a tekintetét, és úgy nézzen rám, ahogy mindig is tette, szemeivel szinte átégetve a bőröm. És végül, ahogy ott állva előttem vadul dobogó szívvel várja, hogy odaérjek hozzá, és végre...

Felébredjek. Nem álom volt ez az időszak, én mégis így éltem meg. És ezekben a napokban, mikor közeledik az a bizonyos nap, a szerelem és a búcsú első évfordulója, én minduntalan találok egy hangfoszlányt, egy képet, egy emléket, ami előcsalja a könnyeim. Nem is tudok mit kezdeni magammal. A munkám minden nap elvégzem, de amint egy percig nincs mit csinálnom, akaratlanul is feltör minden. Ha az ablakom előtt egy motoros húz el, ha egy párt látok kézenfogva sétálni az utcán, vagy megérzem azt a jólismert pirított mandula illatot, ami annyi, de annyi mindent jelentett, és amit egyre kevésbé vagyok már képes felidézni.

És csak imádkozhatom azért, hogy ne halványodjanak el napról napra egyre jobban az emlékeim, mert ha ezeket elveszítem, semmim sem marad...

Teljesen egyedül maradok. Ahogy mindig. Mert, amikor támasz kell, segítség, én mindig ott vagyok, de amikor az én lábam alól csúszik ki a talaj, mikor én érzem úgy, hogy semminek nincs már értelme, akkor senki nincs velem.