Néha annyira igazságtalan az élet.
Néha annyira megérdemlem.

Nem, az elefántok nem felejtenek. Ezért olyan hatalmas a talpuk: hogy elbírják az emlékeik súlyát. S mikor elfáradnak, mikor a súly, amit a lábuk elbírna, már elviselhetetlenné válik, leülnek az út szélére, és csak egy valamit tehetnek:

emlékeznek.

Vele álmodtam. Elmondtam neki mindent.

Hogy megadnék az égvilágon mindent, hogy változtathassak a történteken.

Azt felelte, én is.


Szar volt felébredni.

Tarthatnak érte dilisnek, nem érdekel, mert akkor is imádom az ilyen napokat. Mikor sötétedik, de kellemes az idő, még elszöszölhetsz a kertben vagy sétálhatsz egyet a városban. Ilyenkor kiülök a lépcsőre, és a szemközti fákat figyelem és hallgatom, ahogy a szél lágyan, vagy erősen, - épp milyen kedve van - , fújja azokat, ők pedig élvezik, táncolnak és hajlonganak, hisz jól esik a szél simogatása nekik is, de hát kinek nem?

Aztán lehunyom a szemem, és úgy érzem, már ezekért a pillanatokért megéri reggelente felkelni.

Nem áll le. Sosem szűnik meg. Még ha fáradtan könyörgőre fogom, akkor sem hallgat el. Ott van. Emlékeztetve, mennyire kevés vagyok. Láttatva velem, hogy soha nem leszek elég jó, alkalmas, rátermett, hogy sosem leszek megfelelő. És ez elviselhetetlen. Fáj, megsebez, mint senki más, megöl. Kibírhatatlan. Elszívja az életem, de én igyekszem túlélni, mosolygok és nevetek, de magányomban magamba roskadok. Üvöltök vele, sértegetem, gyűlölöm. Elküldöm, azt akarom, hogy tűnjön el. A bizonytalanságaimmal és minden aggodalmammal együtt, bárcsak felszívódna. Ugyanaz a lány akarok lenni, aki régen voltam: ártatlan, erős és élettel teli, de az időt nem lehet visszafordítani. Vagyunk, akik vagyunk, s csakis mi magunk változtathatunk ezen.

Csak mi, senki más.

Ha nem kérdezem meg, mit érzel, az nem azért van, mert nem érdekel. Épp ellenkezőleg. Majd belehalok, hogy tudjam, hogy vagy, mire gondolsz, mit érzel.

De rettegek a válaszodtól. Annyira félek, hogy boldog vagy nélkülem, hogy hátranézve csak elpocsékolt időt látsz, hogy megbánsz minden lépést, amit a kezemet fogva tettél. Félek, hogy számodra minden rendben, miközben én az álmaimban téged várlak. Miközben kétségbeesetten keresem a tekinteted minden szempár mögött, ami felém közeledik. Mikor a bőröm minden porcikájában a te illatod őrzöm.

Rettegek, hogy már nincs szükséged rám.

Vannak pillanatok az életben, mikor egyetlen döntés visszafordíthatatlanul megváltoztatja a dolgok alakulását. Mikor úgy döntesz, eltaszítasz valakit. Mikor úgy döntesz, hogy szeretsz, vagy nem szeretsz. Mikor úgy döntesz, folytatod, hazudsz, elárulsz, titkolózol, falat építesz. Ez a másodperc töredéke képes mindent sötétbe fordítani, vagy fénnyel elárasztani. Képes hőst vagy gyilkost csinálni belőled, elvihet a mennybe vagy a pokolba, de a lényeg, hogy onnan már nincs visszaút.

Már tervezted, hogy miként mész elé az állomásra, hol ebédelnétek, milyen útvonalon mennétek haza, hogyan szöknétek meg, hogy valóra váltsatok egy álmot, hogyan mutatnátok együtt, és akkor PUFF, felébredsz, és elesel, és már nem vagy képes felállni.

Az a lány vagyok, aki mindig veszít, aki álcázza a mosolyát. Aki megpróbál erős lenni, de minden napba egy kicsit belehal. Az a lány vagyok, aki csak áll mosolyogva és úgy tűnik, semmi problémája.

Ki is mondom, nyugalom, jól vagyok.

Pedig valójában arra várok, hogy valaki azt felelje, nem, nem vagy...

Szerelembe esni. Hogy mosolyra derítsenek, mikor szomorú vagy. Egy különleges tekintet. Olyan erősen nevetni, hogy még a hasad is belefájdul. Egy forró fürdő. Bekapcsolni a rádiót épp abban a pillanatban, mikor a kedvenc dalod szól. Egy bögre tea egy hideg napon. Érezni a nap melegét a bőröd alatt. Segíteni valakinek, akit szeretsz. Az ágyon fekve hallgatni az esőt. Egy üveg Nutella. Magad mellett tudni valakit, aki a hajaddal játszik. Felébredni az éjszaka közepén, és rájönni, hogy még óráid maradtak az alvásra. Egy jó beszélgetés. Álmodozni. Az éjjeli hívások, amik órákon keresztül tartanak. A tengerpart. Ok nélkül kacagni. Együtt lenni valakivel, aki szépnek talál. Barátok. Fejből tudni a kedvenc bandád számait. Szeretni. Hogy aggódnak érted. Véletlenül hallani, hogy valaki jó dolgokat mond rólad. Egy fagyi. Napozni. Különöset álmodni. Hogy megcsókoljon az, akire egyfolytában gondolsz. Szemezni egy ismeretlennel. Találkozni egy régi baráttal az utcán, és rájönni, hogy van, ami sose változik. Megnyerni egy versenyt. Elveszíteni. Egy felejthetetlen buli. Szép pillanatokra emlékezni. Élni.

Sosem tudjuk életünk legszebb napjáról, hogy az lesz a legszebb. A napok, melyeket fontosnak vélünk, sosem úgy alakulnak, ahogy gondoltuk. Az átlagos napok, amiket úgy kezdünk, mint bármelyik másikat, azok végződnek a legszebben. Nem lehet felismerni a legszebb napot, nem, amíg nem vagyunk a közepében. A nap, mikor elkötelezed magad valamihez vagy valakihez. A nap, mikor az életed egy része új értelmet nyer. A nap, mikor megtalálod a lelki társad, a nap, mikor rádöbbensz, hogy nincs elég időd, mert örökké akarsz élni. Ezek a legszebb napok, a legtökéletesebbek.

Megpróbálsz hazugságban élni. Azt gondolod, mit neked, hányan teszik, nem lesz nehéz. Tudatni akarod mindenkivel, hogy szeretsz, hogy szeretnek, hogy van, aki reggel forró kávéval ébreszt, aki egy fárasztó nap után átölel és csendben végighallgat. Nem zavar, nem akarod, hogy zavarjon a kettősség, hogy te készen állsz, de ő még nem. Kérdeznek róla, így hát gondolkozol, kreálsz, hazudsz, hogy védd őt, hogy eleget tégy a kérésének, mert tényleg, igaza van, addig jó minden, amíg mások nem tudnak róla. Tehát nevet adsz neki, foglalkozást, kitalálsz egy egész kapcsolatot, egy egész életet, ami nem rólatok szól, de valahogy mégis ti vagytok, mert ugyanúgy hazugság az egész, minthogy téged nem zavar a helyzet; hogy nem akarod világgá kürtölni, hogy szereted és hogy szeret; s hogy a gyávasága és közönye nem öl ki belőled minden nap valamit.

Az mondod a világnak, hogy egyedül akarsz lenni, pedig tudod, hogy ez hazugság, senki nem akar egyedül lenni, de a probléma ott van, amikor valaki mellett akarsz lenni, de az nincs veled. Ezért csöndbe temetkezel rá gondolva, figyelve, ahogy telnek az órák. Mert ott van benned a remény, hogy ha nyugton maradsz, és minden erőddel kívánod… előbb vagy utóbb… felbukkan az ajtódban.

Mikor a szavak már nem elegendőek, mert valami éget bentről, amit nem tudsz, nem vagy képes elmondani. Mikor aki előtted van, ahelyett, hogy a várt választ adná, mást mond. Többet mond, túl sokat. Se ez a túl sok valójában semmi, mert nem ér semmit, mégis a fájdalom dupláját okozza. Ilyenkor pedig az egyetlen, amit tehetsz, hogy visszaadod ezt. Fájdalmat okozol. Várva, hogy ettől egy kicsit majd jobban érzed magad.

Nincs boldogság. Nincs remegés. Semmi sincs. Csend. Félelem. Sötétség. Könnyek. Sírok, mert nem érzem, amit érezni szeretnék. Kérdések. Túl sok kérdés az egyetlen ismert igazság elrejtésére, amit nem akarok beismerni. Mert beismerni annyit tesz, hogy a következő sarkon bekanyarodom és új irányt veszek. Keresem, a tükörbe nézek, de nem találom. Ez valaki más.

Kétpólusú vagyok, mikor mi jön. Ahogy ma három órán keresztül beszélgetek vele, és nevetek mindenen, úgy holnap már nem szólok hozzá, nem kacagok, undok vagyok. Ahogy most a karjaiba vetem magam, holnap már rá nézni sincs erőm. Tudom gyűlölni, és meghalni érte ugyanúgy.

Szeretem a jelentéktelen részleteket, amik kitöltik az életem.

Elmaszatolni a grafitot a papíron, miközben a ceruzával írsz rá, az valami mágikus. Összehasonlíthatatlan. Nem utálom az írógépet, a billentyűzetet még kevésbé… egyszerűen hiányzik belőlük az a varázs, hogy a kezeddel világokat, életeket, neveket és időket kreálhatsz.

Milyen jó is lenne, ha az érzelmi kapcsolatok szavatossági idővel lennének ellátva, akárcsak a joghurtok, mert így pontosan tudnánk, mikor jön el a vége, és nem vesztegetnénk az időt bizonytalanságokra, gyanakvásra vagy veszekedésre, hanem élvezni tudnánk minden egyes pillanatot egészen az utolsó másodpercig.

Egy kapcsolatot mindig nehéz lezárni, akármilyen formájú is a két embert összekötő szál. Jobb esetben csak pár hetet, hónapot kell figyelembe venni, és így talán könnyebben eljátszunk az elválás gondolatával. De amikor egy többéves, sziklaszilárdnak hitt barátság végéről kell döntenünk, a lelkünk is elveszhet közben.

Mérlegelem már egy ideje a dolgokat, és nem látok más utat, csak ha kimondom: befejeztem. Belerokkanok abba, hogy én foggal körömmel harcolom a kapcsolatért, míg a másik(ok) részéről csak a közönyt érzem. Aztán visszanézek az együtt töltött időszakra, és rájövök, hogy talán mindig is ez volt a jellemző. Talán csak én nem vettem észre, hogy kiestem a körből, hogy már nem ugyanazon a térfélen játszom. Akkor is tudnom kellett volna, mikor baj volt és én majd' megőrültem a tehetetlenségtől, hogy hogyan is segíthetnék. Holott nyilvánvalóan nem volt szükség az segítségemre. Vagy inkább nem az ÉN segítségem kellett.

Olyan könnyű engem eltaszítani.

Szentül hittem, hogy ezen az akadályon is túljutottam (vagyis inkább megkerültem, nem mindegy), és nyugodtam fellélegeztem, szökdécseltem az úton, mert igen, éreztem, hogy ez nem a legjobb és legszerencsésebb módja volt az ügy "lezárásának", de legalább vége, és már nem kell főnie a fejemnek miatta. Erre egy véletlen folytán most még nagyobb kupac (szépszóval) kaki keveredett ki az egészből, még nagyobb csávában vagyok, mint előtte, plusz legalább háromszor olyan ideges a túlbonyolított helyzet megoldására kitalált ötletem megvalósításának kérdésessége miatt.

Nem csodálnám, ha közeljövőben ez a szépen magam köré felépített, füllentésekből és egyéb stratégiákból álló kártyavár hirtelen összedőlne. És akkor még csak nem is hibáztathatnék senki mást magamon kívül.