Nagyon bírom Anyut.

Kezdődött azzal a kérdéssel, hogy "mi a baj?", látva kínkeserves szenvedésem így szombat délután. Én meg csak annyit feleltem vörösre sírt szemekkel, hogy "nem fér rá minden zene erre a szarra", és elhajítottam az ágyra, jó messzire, holott a valóságban semmi köze nem volt a fájdalmam okának az mp4 alig egy gigás, azaz lófasznyi kapacitásához. Ezt pedig valószínűleg Anyu is tudta, mert mosolyogva tett egy csábító ajánlatot, annak reményében, hogy ezzel enyhíthet a stressz, a tanulás meg még egyéb dolgok okozta bánatomon.
Így jutottunk el odáig, hogy a következő héten (vagy utána) felesben veszünk egy új zenekütyüt (mondjuk, hogy elő-huszonegyedik-szülinapi-ajándék?), ami legalább 5 gigás, hogy biztos elég legyen az összes hallgatott dalocskának. Meg - szintén felesben - megvesszük azt a hintaágyat, ami most akciós és amit már rég kinéztem magunknak, és ami Anyu szerint "nagyon jót fog tenni Neked, mert szeretsz a szabadban lenni, és így ezen pihenve olvashatsz, tanulhatsz, vagy hallgathatod azt a rengeteg zenét, amit rá akarsz zsúfolni a fülesre".

Aztán az ajánlattétel után még hosszasan elücsörgött a szobámban, és kis nosztalgiázás mellett burkoltan felvázolta, hogy hogyan is képzeli el a jövőmet. Ami valahol szép és jó, mert szerepelt benne egyetem és nyelvvizsga, mellette egy egész jól fizető állás, aztán pár év múlva esküvő, majd gyerekek. Komplett jövő-csomagot kaptam tőle hát, csillogó rózsaszín masnival átkötve, csak az egyenletből gyakorlatilag egyetlen (és talán legfontosabb) elemet hagyott ki: engem. Mert bizony nekem megvannak a saját rövid-hosszú távú céljaim, amiben oké, ezek is szerepelnek, majd valamikor, de nem biztos, hogy mind, és hogy pont ebben a sorrendben.

Mert Anyu kihagyott olyan részeket - nyilván, mert fogalma sincs róluk -, hogy az ő kicsi lánya szeretné gyarapítani az eddig beteljesült külföldi látogatásait, és ezen az utazási listán szerepel Spanyolország, Anglia és Hollandia is. Meg persze azt sem tudja, hogy szeretnék venni egy vitorlást, aztán heteket tölteni rajta egyik kikötőből a másikba hajózva, s amit Albának neveznék el (hmm... de meglepő...). Nyitni egy saját kis vidéki vendéglőt egy olyan városban, ami telis-tele van barátságos emberekkel, mellékállásban énektanárnak állni és megmutatni a gyerekeknek a zene csodálatos világát. Megtanulni gitározni, és újra odaülni a zongora elé ennyi év után, felfedezve, hogy basszus, ezt se lehet elfelejteni, mint a biciklizést!

Ezeket persze nem mondtam el neki. Pontosan tudom, hogy ez a szentbeszéd azért bukott ki belőle, mert nemrégiben meglengettem a költözés fogalmát Nagyikám előtt, aki gondolom rohant a szülőkhöz a hírrel, hogy "Kicsi el akar költözni már!" És erre még nem állnak készen, legalábbis a család nőtagjai, mert Aput szerintem hidegen hagyja a dolog. Anyu és Mama viszont borzonganak az ötlettől, hogy az egyetem&munka időszakának beköszöntével (óóó, és a diákhitel visszafizetésével persze...) keresek egy csendes kis albérletet, és igaz, hogy itt Bián tervezem mindezt, de úgy tűnik, ez nem vigasz.

Szóval az Anyu által tervezett jövőbeni életemre mindössze ennyit mondtam: "majd meglátjuk mit hoz az Élet". Ezzel legalább nem keserítettem el még jobban. Remélem.