Most ott tartok, hogy jövőhónapban megveszem a laptopot (valószínűleg részletre), az asztali gép megy át anyumhoz. Internet vagy routerrel megosztva (ahogy gazdaságosabb lenne), vagy neki marad a kábeles, nekem bejön a mobilnet. Számítógépasztal repül a francba, helyére jön a Kikában látott gyönyörűséges kanapé, ami színben pontosan passzol a szobám falához, plusz az ajándék két párna is fokozza az iránta érzett vágyamat, nem beszélve arról, hogy árban se lenne túl vészes. Ágycsere is várható, még filózom ez és ez között, bár inkább a második felé hajlom. Egyelőre. Aztán néhány új függöny, ágynemű-szett, takaró és képkeretek, s nyár közepére megint egy kicsit újabb és szebb lesz a birodalmam.

Mi van te lány, aki mindig mosolyog?

kérdezte kacagva Csilla ma tőlem, s libegett tovább a titkárság felé.

Anno teljesen abban a hitben éltem, hogy dolgozó nőként majd a szociális életem is szép lassan elkezd élénkülni, ami persze baromi nagy hülyeség volt. Nem azt mondom, hogy még annyi időm se jut a barátaimra, mint amikor aktív álláskereső vagy épp fősulis voltam, de azért több se, mint ahogy én azt olyan szépen elképzeltem. Pedig mostanában nagyon rajtam van a mehetnék, mint kutyámon a bagzás, és főleg esténként érzem, miután hazaérek a melóból, hogy baszki de jó lett volna valakivel összefutni és lazulni egyet este...

Így reggel az irodába beérve szinte első dolgom volt, hogy valami jó kis program után nézzek, lehetőleg péntek két óra után, vagy akár a hétvégén. Az eredmény: Könyvek Éjszakája, szombat, Vörösmarty tér. Könyvvásár, Bródy koncert, utcabál. Duna-part, kora este, borozgatás. Szerintem jól hangzik. S lám, a megfelelő embert is megtaláltam, akivel szívesen megosztanám az élményt, mert tudtam, hogy ha éppenséggel nincs más dolga, nem fog nemet mondani. Sőt, bármilyen csóró kikapcsolódási lehetőséget is ajánlottam volna neki, kapva kapott volna az alkalmon.

S jobban belegondolva, mást nem is nagyon akartam volna elcsalni erre az estére, meg persze legtöbbjük nem is érne rá munka/egyéb miatti fáradtság vagy mondjuk kedv hiánya miatt. A görcsösen akarás viszont olyan szépen halt ki belőlem, hogy ez nem tud már zavarni, inkább arra fókuszálom, hogy azok társaságát élvezzem, akik valóban velem akarnak lenni. Nem kényszer a disznótor, basszus.

Mindig is úgy véltem, hogy engem nem könnyű igazán megismerni. Nehezen engedem közel magamhoz az embereket, sok idő kell, hogy valaki el tudja nyerni a bizalmam. Épp ezért lepett meg tegnap annyira a kolléganőm a reggeli beszélgetésünk alatt. Így cirka két hónap távlatából azért már tudom, hogy őt a spirituális és ezoterikus világ vonzza, érdekli, ráadásul jártas is az ilyen dolgokban, és nincs szükséges hatalmas, éjszakába nyúló beszélgetésekre velem ahhoz, hogy az együtt töltött napi nyolc órákból és az általam kibocsátott energiákból (amikre ő rendkívül fogékony) úgy ki tudjon ismerni, mint még tán azok sem, akiket hosszú évek óta, vagy éppenséggel születésem óta az életem részének tudhatok.

Elmondta, hogy szerinte érzelmi téren sokkal fejlettebb vagyok, sokkal több van bennem, mint a velem hasonló korú fiatalokban. Hogy érez bennem valami rejtett bölcsességet, amit egyenlőre nem merek/akarok tudatosan a felszínre hozni, de ott rejlik bennem.

Egyszerűen félelmetes, hogy ezt ennyi idő után meg tudta állapítani. Most már teljességgel hiszem, hogy nem véletlenül kerültem erre a munkahelyre. Ez az út volt/van kijelölve a számomra.

Nincsenek megfelelő szavak, amikkel jellemezni tudnám a The Office iránti rajongásom és megszállottságom mértékét.

Furcsa napok ezek mostanság. Kolléganőm két napra elutazott, így az ő feladatai is rám hárulnak. Nem panaszkodom, sőt élvezettel (habár kicsit félve) végzem el a dolgokat, mert habár nem túl vészes elintézni egy lapker vagy nyomdai igénylést, azért a para mindig ott motoszkál bennem, mert akár egy elírt/elnézett szám is boríthat mindent.

Viszont a mosoly egész nap az arcomon ül itt benn, pláne, mikor át kell szaladnom a pénzügyre, és az ottani kollegina Kicsimnek szólít. Mindig. Ez pedig akarva, akaratlanul is Anyut juttatja eszembe, mert ez a Liza és Lizelotte Pulver mellett az ő kedvenc becézgetése az irányomba (és amin mindig, mindenki nevet, mert én legalább másfél fejjel magasabb vagyok nála).

Ki ne akarna olyan helyen dolgozni, ahol szinte otthon érzi magát?

Tarthatnak érte dilisnek, nem érdekel, mert akkor is imádom az ilyen napokat. Mikor sötétedik, de kellemes az idő, még elszöszölhetsz a kertben vagy sétálhatsz egyet a városban. Ilyenkor kiülök a lépcsőre, és a szemközti fákat figyelem és hallgatom, ahogy a szél lágyan, vagy erősen, - épp milyen kedve van - , fújja azokat, ők pedig élvezik, táncolnak és hajlonganak, hisz jól esik a szél simogatása nekik is, de hát kinek nem?

Aztán lehunyom a szemem, és úgy érzem, már ezekért a pillanatokért megéri reggelente felkelni.

Bukta van, legalábbis nekem, mert ahogy eddig a latin Fox által feltöltött promóvideókat meg tudtam nézni, a spanyolok viszont nem, úgy most fordult a kocka: a spanyol Fox oldalán ma egész nap elérhető első epizód után hiába ácsingózom, nem láthatom, várnom kell a holnapi tévés premierig (illetve, hogy azt valaki felvegye&feltöltse valahová).

Vigasztal viszont, hogy Elena, akivel mostanában meglepően sokat levelezünk fácsén, értekezünk a fórumon, veszi a fáradtságot, és kiképkockázza nekem a jeleneteket, majd mindegyikből készít egy szép kis montázst, hogy ezáltal én is részese legyek a Mentes en Shock nyitóőrületének.

Így lett egy spanyol nővérem.

Főnöknőm ma azt mondta, hogy mikor érkeztek az önéletrajzok a meghirdetett állásra, ő átnézés után felemelte a kupacból az enyém, és azt mondta a kolléganőmnek: ő lesz az új munkatársunk.

Kezdek hinni a végzetben.

Már tervezted, hogy miként mész elé az állomásra, hol ebédelnétek, milyen útvonalon mennétek haza, hogyan szöknétek meg, hogy valóra váltsatok egy álmot, hogyan mutatnátok együtt, és akkor PUFF, felébredsz, és elesel, és már nem vagy képes felállni.

Megpróbálsz hazugságban élni. Azt gondolod, mit neked, hányan teszik, nem lesz nehéz. Tudatni akarod mindenkivel, hogy szeretsz, hogy szeretnek, hogy van, aki reggel forró kávéval ébreszt, aki egy fárasztó nap után átölel és csendben végighallgat. Nem zavar, nem akarod, hogy zavarjon a kettősség, hogy te készen állsz, de ő még nem. Kérdeznek róla, így hát gondolkozol, kreálsz, hazudsz, hogy védd őt, hogy eleget tégy a kérésének, mert tényleg, igaza van, addig jó minden, amíg mások nem tudnak róla. Tehát nevet adsz neki, foglalkozást, kitalálsz egy egész kapcsolatot, egy egész életet, ami nem rólatok szól, de valahogy mégis ti vagytok, mert ugyanúgy hazugság az egész, minthogy téged nem zavar a helyzet; hogy nem akarod világgá kürtölni, hogy szereted és hogy szeret; s hogy a gyávasága és közönye nem öl ki belőled minden nap valamit.

Az mondod a világnak, hogy egyedül akarsz lenni, pedig tudod, hogy ez hazugság, senki nem akar egyedül lenni, de a probléma ott van, amikor valaki mellett akarsz lenni, de az nincs veled. Ezért csöndbe temetkezel rá gondolva, figyelve, ahogy telnek az órák. Mert ott van benned a remény, hogy ha nyugton maradsz, és minden erőddel kívánod… előbb vagy utóbb… felbukkan az ajtódban.

hogy embernek születtem.

Tegnapelőtt jutott el hozzám az a spanyol híradó részlet, amiben beszámolnak egy olyan szörnyűségről, amihez fogható sajnos túl sok van a világban. Február 8-án ugyanis egy spanyol férfi feltöltött a blogjára egy videót, amin húsz percben mutatja be, hogyan kínzott egy védtelen, 2-3 hónapos kölyökkutyát. Eltörte a jobb első lábát, ütötte, cigarettával égette, éles tárgyakat dugott a végbelébe, fojtogatta, összetiporta a lapockáit, s mindezt 11 órán keresztül.

Eszembe sem jutott volna megnézni az eredeti felvételt, de a híradóban pár részletet leközöltek, s habár nem a "durvább" képsorok jelentek meg, a kutya szívszorító sírása, már-már könyörgése egy életnyi fájdalommal ért fel a számomra.

Na és hogy mire számíthat az, aki ezt tette? Maximum három év börtönre.

Igen. Ilyenkor kimondhatatlanul szégyellem, hogy embernek születtem.

Mikor a szavak már nem elegendőek, mert valami éget bentről, amit nem tudsz, nem vagy képes elmondani. Mikor aki előtted van, ahelyett, hogy a várt választ adná, mást mond. Többet mond, túl sokat. Se ez a túl sok valójában semmi, mert nem ér semmit, mégis a fájdalom dupláját okozza. Ilyenkor pedig az egyetlen, amit tehetsz, hogy visszaadod ezt. Fájdalmat okozol. Várva, hogy ettől egy kicsit majd jobban érzed magad.

Nincs boldogság. Nincs remegés. Semmi sincs. Csend. Félelem. Sötétség. Könnyek. Sírok, mert nem érzem, amit érezni szeretnék. Kérdések. Túl sok kérdés az egyetlen ismert igazság elrejtésére, amit nem akarok beismerni. Mert beismerni annyit tesz, hogy a következő sarkon bekanyarodom és új irányt veszek. Keresem, a tükörbe nézek, de nem találom. Ez valaki más.

Kétpólusú vagyok, mikor mi jön. Ahogy ma három órán keresztül beszélgetek vele, és nevetek mindenen, úgy holnap már nem szólok hozzá, nem kacagok, undok vagyok. Ahogy most a karjaiba vetem magam, holnap már rá nézni sincs erőm. Tudom gyűlölni, és meghalni érte ugyanúgy.

Szeretem a jelentéktelen részleteket, amik kitöltik az életem.

Elmaszatolni a grafitot a papíron, miközben a ceruzával írsz rá, az valami mágikus. Összehasonlíthatatlan. Nem utálom az írógépet, a billentyűzetet még kevésbé… egyszerűen hiányzik belőlük az a varázs, hogy a kezeddel világokat, életeket, neveket és időket kreálhatsz.

Milyen jó is lenne, ha az érzelmi kapcsolatok szavatossági idővel lennének ellátva, akárcsak a joghurtok, mert így pontosan tudnánk, mikor jön el a vége, és nem vesztegetnénk az időt bizonytalanságokra, gyanakvásra vagy veszekedésre, hanem élvezni tudnánk minden egyes pillanatot egészen az utolsó másodpercig.

Szentül hittem, hogy ezen az akadályon is túljutottam (vagyis inkább megkerültem, nem mindegy), és nyugodtam fellélegeztem, szökdécseltem az úton, mert igen, éreztem, hogy ez nem a legjobb és legszerencsésebb módja volt az ügy "lezárásának", de legalább vége, és már nem kell főnie a fejemnek miatta. Erre egy véletlen folytán most még nagyobb kupac (szépszóval) kaki keveredett ki az egészből, még nagyobb csávában vagyok, mint előtte, plusz legalább háromszor olyan ideges a túlbonyolított helyzet megoldására kitalált ötletem megvalósításának kérdésessége miatt.

Nem csodálnám, ha közeljövőben ez a szépen magam köré felépített, füllentésekből és egyéb stratégiákból álló kártyavár hirtelen összedőlne. És akkor még csak nem is hibáztathatnék senki mást magamon kívül.

Nap végén mindig igyekszem levonni a pozitívumokat az elmúlt 24 órában történtekről. A mai nappal kapcsolatban egy kifejezetten nehéz, mert nem csak egy apával, fél főváros bejárásával és a hideggel kellett megküzdenem, de még jónéhány rosszindulatú megjegyzéssel is szembetaláltam magam, amiknek habár nem én voltam a célpontja, de akkor is nagyon fájt. Viszont két dolog mindenképp bearanyozta ma egy kicsit az életem.

Az egyik, hogy végre találkoztam Adrossal, bő két hónap elteltével. S habár nem voltunk a toppon a dumálásban, mert mindketten lejártuk már a lábunkat előtte, azért a fényárban úszó Mammut egyik padján nagyon jól elcsacsogtunk.

Bankban is voltam, és itt jön a képbe a másik nagy pozitív csalódás: soha ennyire kedvesen nem viselkedett még velem egyetlen egy banki alkalmazott sem. Mert habár csak pénzt raktam be a számlámra, rákérdeztem erre a SEPA utalásra, meg a felmerülő költségekre, és mosolyogva, minden további nélkül képes volt TELEFONÁLNI, hogy megtudja a számomra szükséges információt. Le voltam nyűgözve esküszöm, és szerintem még Adros is hülyének nézett, de ez nagyot lendített a kedvemen, na.

Hétfőn pedig utalok. Jesús rendkívül szépen kiszámolta, hogy 24,67 eurót kell átküldenem a számlájára, plusz rájön még a durván 2000 forintos utalási költség, és valami banki nyavalya, ami az utalt összeg 1%-a. Szóval bőven kijövök a karácsonyi keretből, annak ellenére, hogy rémálmaimban 40-50 eurós végösszegek kísértettek.

Arról persze fogalmam sincs, hogy minek írom ezt le, mert csak a bejegyzések számát növelem, de talán a fáradtság késztet a blog elé ülésre, vagy csak izgatott vagyok a dvd miatt. De az is lehet, hogy szimplán csak csinálnom kell valamit, ami eltereli a figyelmem az itthon uralkodó káoszról.