Jól tudok falakat húzni magam köré. Vagy már kapásból ott vannak, amikor egy új ember toppan az életembe, és kis szerencsével (nagy munkával) a falat szép lassan, együttes erővel le tudjuk bontani. Eddig ez akármennyit is töröm a fejem, nem sok embernek sikerült, de én ezt nem is bánom. Erre képbe jön valaki, akit mindössze pár napja ismertem, de egy tóparti közös séta közben olyan dolgokat mondott rólam, amiknek köszönhetően rádöbbentem, hogy milyen remek emberismerővel is hozott össze az élet. Mert számára ennyi idő is bőven elég volt, hogy belém lásson, hogy tudja, nem nyílok meg azonnal és mindenkinek. Kell az idő a bizalom kialakulásához, és utána sem lesz soha belőlem az a mindenkihez-odamegyek-és-jópofizok-egy-sort típus. S talán azért is esett jól más szájából hallani az önjellemzésem, mert az elmúlt időszakban szinte minden erőmmel azon voltam, hogy közelebb kerüljek valakihez, akit mind ezidáig csodáltam (és csodálok még mindig), csak hogy már nem vonz a világa. Már nem esik rosszul, hogy másokkal sokkal többet törődik vagy beszélget, engem pedig elhanyagol, mert nem vagyok benne biztos, hogy valóságos ez az egész. Talán ő is csak azon sebzett lelkek egyike, akik álarcot viselnek, megjátsszák magukat a közösségbe való beilleszkedés vagy isten tudja miért. És kivételesen nagyon örülök, hogy nem sikerült lebontani azt a falat, mert most minden erőmmel azon lehetnék, hogy újra felépítsem.