Lévén szabadságom első napja van, kihasználtam a mát sok-sok alvásra, pihenésre és filmnézésre, de hét óra tájékában jelzett a szervezetem, hogy friss levegőre vágyik, így a Lady Antebellum új albumával felszerelkezve (ami hivatalosan csak jövő kedden jelenik meg, hehh) nekivágtam a városnak. Persze ami egy jól eső, magányos kis séta lett volna, abból hamar kész tébolyda vált, annyi mindenkivel sikerült összefutnom.

Először Liliékkel, akire még a jelenlegi munkám előtt vigyáztam pár hónapig délutánonként. Kissé kínos volt: Lili szerintem már meg sem ismert, az apja vigyorgott, mint a tejbetök, mostohaanyuci meg majd megölt a tekintetével. És komolyan hittem, hogy nem lehet rosszabb, erre hátulról betámad unokanővérem meg L. szülei. Előbbin nem csodálkoztam, hétvégén nálunk is volt, és jó szokásához híven meg svábosan nagy hangjának köszönhetően az ő érkezése keltett aznap. Ami viszont meglepett, hogy L. szülei irányából egyáltalán nem éreztem negatív hullámokat, ami csak arra enged következtetni, hogy még ennyi idő elteltével sem tudnak a kicsi fiúk és a köztem történt dolgokról. Vagy nevezzük inkább nevén: hosszú évek barátságát tetőző szerelemből hatalmas szívfájdalom és gyötrelem mindkét félnek. Igen, talán ez a lehető legjobb megfogalmazás. Viszont ez azért jó, mert mindig is bírtam a családjukat, imádtam velük lenni, és a sok-sok közösen eltöltött nyaralást meg pláne.

Szóval ezután kellett, hogy jöjjön egy pozitív figura, aki volt általános iskolai osztálytársnőm anyukája, aki a közel fél órás diskurálásunkat egy "te egyre szépülsz, kislánynak sem volt csúnya, de egyre szebb leszel..." című monológgal zárta, ami roppant hízelgő, de erre a magam fajta csak annyit tudna felelni, hogy anyukám, vegyél egy szemüveget vagy ablaktisztítót, mert baromi koszos lehet az üveg, amint át engem nézel. De persze nem formáltam szavakká a gondolataim, inkább elköszöntünk, engem meg jóformán felnyársalt egy biciklis, akiről kiderült, hogy nem más, mint Detti. Hát hiába van lámpa a biciklijén, azért így is közveszélyes a csaj, szóval autóba pláne nem fogok ülni vele, az hótziher. Viszont örültem, hogy találkoztunk, és dumáltunk, pedig a mi tizenx éves barátságunk inkább hullámvölgyekből állt, viszont jó néha vele lenni, mert ő azon kevés emberek egyike, akik teljes valómban ismernek, mindenféle mézes-mázos körítés nélkül, csak engem.

És ennek örömére csütörtökön már ketten koptatjuk majd biciklin kicsiny városunk utcáit, szóval minden itt lakót arra intenék, hogy lehetőség szerint maradjon otthon, és ne tegye ki magát annak az életveszélynek, amit mi ketten jelentünk egy-egy kétkerekű járgányon.