Kétségtelen, hogy 2011 egyik legjobban vártja volt a La Oreja de Van Gogh albuma, de még én sem sejtettem, hogy mekkora pozitív csalódást fog majd okozni. Még mindig nem hiszem el.

Minden igazán jó albumnak ilyen vegyesnek kell lennie. Vannak dalok, amiket hallgatva kitárul a világ, mindent színesben és sokkal élénkebbnek látsz (Día cero, Mi calle es Nueva York); dalok, amik az eszeveszett fejrángatásba taszítanak (La niña que llora en tus fiestas), vagy épp sötét és baljós képet festenek eléd (El tiempo a solas).

Na és persze ott vannak AZOK a dalok. Amik hangról hangra férkőznek a lelkedbe, mert annyira valódi és fájdalmas dologról mesélnek. Mintha az édesanya énekét hallanánk egykori gyermekének, aki nemsokkal születése után elment, s akit egy fehér galambhoz hasonlítanak (Paloma blanca). Hisz a galamb is felbukkan, aztán rögtön el is tűnik, de épp ennyi is elég ahhoz, hogy mindent megváltoztasson és ne tudj többé elfeledkezni róla...

Szóval én nem is megyek bele az elemezgetésekbe, mint ahogy a spanyol fórumokon teszik (mert ugye ott minden földi halandó felér egy zenekritikussal), egyszerűen csak élvezem azt a kis csodát, amit ezek öten teremtettek (megint) a világnak.