Nem emlékek azok, mik itt megestek,
nem sárgálló galamb, mely a feledésben alszik,
hanem könnyekkel teli arcok, torkokra forrott ujjak,
és az, ami a lombokból aláhull:
egy gyorsan elillanó nap homálya,
egy napé, mely a mi szegény vérünkön élt.

(...)

De tovább e fogakkal már nem hatolhatunk,
nem marhatjuk a héjat, melyet a csönd megérlel,
mert nem mondhatok mást, csak ezt:
annyi halott van, s annyi kőgát, melyet kettéoszt a vörös nap,
és annyi fej, amit csapkodnak a hajók,
és annyi kéz, amely csókokat zár magába
s annyi minden, amit szeretnék elfeledni.