Tudtam én az Ikeában járva, hogy be kell vásárolnom ezekből a nagy illatos gyertyákból. Most nagyon jól jön. Valahogy azt érzem, hogy otthon vagyok, ami így is van, de általában mégis idegennek érzem magam a saját kuckómban. Ma persze a saját bőrömben is idegennek érzem magam, és fohászkodom, hogy ez bár ne én lennék, bár valaki másnak lett volna ilyen szar napja. Tudjátok, az a fajta, amikor történik valami, amiért te vagy a hibás, de nem kapsz érte lecseszést, csak elmondják, hogy ezt azért eléggé eltoltad, meg ez és az, és nem baj, majd tanulsz belőle, de te legbelül már ott tartasz, hogy legszívesebben kiugranál az ablakon és véget vetnél az egész nyamvadt életednek, mert annyira mardos a... mi is? A bűntudat, a szégyen, a szomorúság? Vagy ezek keveréke, megspékelve minden eddig benned lappangó, elfeledettnek vélt, de annál élénkebben élő fájdalommal, amikor tényleg csak arra vágysz, hogy hazaérj, meggyújtsd a gyertyát, berakd az albumot a lejátszóba, amitől garantáltan csak még pocsékabbul fogod magad érezni, és sírj.

Azt hiszem átmegyek a mamámhoz, és megkérem, hogy öleljen át, jó szorosan. Hátha akkor egy fél órára megint csak a kis unokája leszek, akinek az égegyadtavilágon semmi gondja nem volt.