Más nem tudja kibogózni azt a csomót, amit te kötöttél magadba, és más nem tud megbocsátani neked helyetted. Amíg magadra haragszol, mindegy, hányan szeretnek és bocsátják meg a legdurvább hibádat is.

Elég ideig büntetted magad szerintem, még túl sokáig is, úgyhogy bocsáss meg végre magadnak!

Ez így van, és én is nagyon jól tudom. Csak világéletemben úgy éltem, hogy ilyen helyzetekben magam ostoroztam és hibáztattam, képtelen voltam elhinni és elfogadni, hogy igenis van, amikor bizonyos dolgok megtörténnek, anélkül, hogy arról én tehetnék.

Küzdöm is ez ellen, ezt elhiheted, csak amikor sorra kapod a szarokat az arcodba (már bocsánat a fogalmazásért), és tényleg nem érted, hogy na ezt most még miért pakolta oda neked az élet, akkor muszáj találnod egy felelőst ezért, és ki más lehetne jobb "alany" erre, mint saját magad?

Kapom ám a feladatokat rendesen. :)

Oké, én ezt értem és ez valahol még mindig jobb, mint mindenért másokat hibáztatni és vakon tökéletesnek képzelni magunkat, de azzal, amit csinálsz, leginkább azt éred el, hogy olyan sebeket okozol magadnak, amiket fél perc megcsinálni, de egy fél élet is kevés lehet hozzá akár, hogy begyógyítsd.

Jó ember vagy. Nagy szívű, önzetlen, kedves, aranyos, vidám. Jó a kisugárzásod, melletted az emberek úgy érezhetik magukat, mintha egy lányregényben élnének és ez tök pozitív. Van eszed is, lehet veled beszélgetni, eszméket cserélni. Van tartalmad, hited, világnézeted. ..........
Miért nem hiszed el, hogy minden rendben van veled?

A tökéletes nem az, amikor minden szuper. Gondolj egy esős napra! Szétázol, a hajad az arcodra tapad, hidegek a cseppek, lucsok van, tocsog a lábad a cipőben, száríthatod meg a kabátod, kihűltél és még meg is fázhatsz... Az eső mégis jó! Az eső semmivel össze nem téveszthető illata fantasztikus! Vagy a csöpögés hangja, amely megnyugtat, elringat. Vagy az ablakra felverődő minták! Vagy az a hatalmas ár, amit egy busz képes felcsapni a járdára! Úúúú, én azt imádom! =D Vagy a szivárvány, amit ugyancsak csupán esőben láthatsz...
Minden kategorizálhatunk jó és rossz szerint, de sosem véglegesíthetjük le, hogy valami "jó" vagy "rossz." Mert minden, ami ebben a világban van, a dualitás, kettősség világában, az jó és rossz egyszerre. Vagyis te a hibáiddal, gyengéiddel és erényeiddel, erősségeiddel vagy egész. Ez a tökéletesség: amikor valami kerek egész.

És te ezt bántod?

Ha még nem láttad volna, én ajánlom neked ezt a filmet: Téli vendég

A Szeress, ha mersz! amúgy szerintem a fantasztikus és a szörnyű jelzőket kapta tőlem. Tetszett, de végigszenvedtem. =)

Még nem láttam a Téli vendéget, de a hétvégén szerintem lesz időm rá, és megnézem. Ha te ajánlod, rossz nem lehet. :)
Örülök, hogy bevállaltad, amit én ajánlottam. Teljesen igazat adok neked, és el tudom képzelni, hogy sokan vannak, akiknek egyáltalán nem is jött be a Szeress, ha mersz!, de engem sikerült lenyűgöznie (holott a kelleténél "elvontabb" filmekért sosem voltam oda).


Bár azt mondhatnám, hogy írtál olyat is, amit nem tudok. :) Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb lelki sebemet én okozom saját magamnak. Az a baj, hogy ez nagyon könnyen megy, sőt, néha elgondolkozom azon, hogy legtöbbször teljesen ok nélkül hibáztatom magam. Nyilván ez is abból ered, hogy abszolút nem vagyok egyensúlyban magammal, nem tudom elfogadni magam, és mindig kell valami apropó, amiből érezhetem, hogy ez nem véletlen. És ezért bántom magam, vagy akaratlanul is generálok, vonzok be olyan helyzeteket, amikből én jövök ki "ludasként", ha érted, mire gondolok.


Ahogy leírtad, te pont ugyanúgy vagy az esővel, ahogy én a széllel. Nincs ahhoz fogható érzés számomra, mikor kibiciklizem a víztározóhoz (ismered a helyet, nem?), figyelem a felhőket, és érzem a szelet a hajamba túrni. Vagy a nyári éjszakák susogós estéit, mikor a szemközti, hatalmas fákat lágyan dölöngeti az esti bársonyos szellő. És tudod mit? Nekem ez felér a tökéletességgel. Ha valamire büszke vagyok magammal kapcsolatban, az az, ahogyan az elmúlt években megtanultam ilyen természetes és apró dolgokat is felbecsülhetetlen értékként, kincsként kezelni. Egy-egy ilyen pillanat pedig annyi mindenért kárpótol és olyan jót tesz a lelkemnek. Gyógyít. :)

Én ma néztem meg. Alan Richman rendezte, ő írta a forgatókönyv egy részét is és Emma Thompson játssza az főszerepet, ráadásul a filmbéli édesanyja a való életben is az édesanyja. =) Nagyon érzékeny film, de filmdráma, szóval készülj rá fel. =) Nekem tetszett. Vártam, hogy lesz valami kitörés, de folyó maradt végig, és nagyon tetszett, hogy nem volt egy fordulópont, ami mindent megváltoztatott, hanem peregtek tovább előttem az emberi életek. =)

Nem az a lényeg, hogy tudod-e, amit írok, hanem hogy éppen eszedben van-e. =)
Értem hát, mire gondolsz.

Vannak pillanatok, mikor mindenről elfeledkezünk, csak a pillanat van és az, amit épp megélünk. Tök mindegy, hogy az jó vagy rossz, de csak a pillanat van. Az öntudatlanság, a jó vagy rossz itt lenni érzése, de tényleg semmi más. Ezek a pillanatok miért nem tartalmazzák azt, hogy valami baj van velünk? Hogy tudunk megfeledkezni róla?

Víztározó? Lehet, hogy ismerem, csak így nem ugrik be. =)

Igen, a természet tényleg csodálatos és az is, hogy értékelni tudjuk. =)

Keress még ilyen "ha valamire büszke vagyok magammal kapcsolatban"-okat!