Valahogy késztetést éreztem rá, hogy leszedjem a nagy dobozt a szekrény tetejéről, ami tele van fényképekkel. Egyre inkább zavar, hogy már nem tudom tökéletesen magam elé idézni, hogy milyen is volt egykor. A régi fotókat nézve pedig rá kellett jönnöm, hogy már nagyon halványan tudom csak felidézni. Nem emlékeztem, hogy jóval kisebb volt, mint a mostani kutyánk, és hogy az orra milyen hosszúkásra is sikeredett a skótjuhász apja miatt. Hogy az egyik füle kiskorában mindig lekonyult, de idővel mind a kettő szépen meredt az ég felé. Hogy a farka mintha egy kissé visszafelé kunkorodott volna, s idősebb korára az álla és a mellkasán helyenként kifehéredett szőr. Hogy hogy mindig kidugta az orrát a kerítésen kívülre, mikor szomorú volt, és már háromnegyed nyolckor a kert végében kőrözött, mert tudtam, hogy nemsokára Anyu hazaért. Hogy utálta a fürdést, és ha lelocsolták, de imádott az esőben álldogálni.

Hogy amikor valami bajom volt, és leültem kinn a lépcsőre, mindig odakucorodott mellém, mintha tudná, mi zajlik le bennem.

Áldás, hogy egy fotóval nem csak egy képet tudsz visszaidézni, hanem az emlékeid is.