Volt abban valami hátborzongatóan jó érzés, mikor ma az irodájába lépve Zsuzsi, az ügyvezetőnk titkárnője a hola Liza, qué tal? üdvözlést tolta a képemben. No köpni-nyelni nem tudtam, de aztán összeszedtem magam, hogy ha már pár órával előtte az elkéredzkedni szó nem tudta helyes formában elhagyni a számat, legalább megtudjam, hogy miért ütötte fel a fejét a spanyolkór a munkahelyemen.

Mondtam is Zsuzsinak, aki - mint kiderült - már a durván 2. spanyolóráján van túl, hogy na akkor ezentúl minden nap legalább egy mondatnyit kommunikálunk spanyolul. Délután jött is a válasz egy prezentációmmal kapcsolatban: gracias.

Úgy látszik, nap mint nap kapok egy apró jelet, ami megerősít, hogy nekem itt kell dolgoznom. :)