Sosem tudhatod kiben hagysz nyomot, miután elhagyod ezt a világot.

Nem voltunk barátok Vikivel. Pár évvel fiatalabb volt nálam, de egy suliba jártunk, s miután abban az utcában él, ahol a nagymamám is, kislányként voltak nyarak, amikor együtt bandáztunk, rollereztünk, bicajoztunk. Tudtam már akkor, hogy beteg, de nem foglalkoztam vele, mert egy embert nem az egészségi állapota határoz meg. Aztán már az iskolában sem láttam annyit, vagy az anyukájával az utcánkban lemenni, és tudtam, hogy tényleg nagy a baj.

Évekig nem hallottam róla, vagy találkoztam vele, aztán pár hete, amikor beléptem fészbúkra, láttam egy bejegyzést tőle. Végigfutott rajtam, hogy annak ellenére, hogy milyen kemény harcot vív nap, mint nap a rákkal; annak ellenére, hogy ez a mocsok betegség az egyik szemét is elvette, ő még mindig küzd: egyetemre jár, szeret fotózni, tele van élettel és jókedvvel.

Ami nyilván csak az egyik oldala volt a dolgoknak, mert mint kiderült, elviselhetetlen fejfájások gyötörték, egészen a múlt pénteken bekövetkezett haláláig. S annak ellenére, hogy tudom, ez valószínűleg már megváltás volt mind neki, mind a családjának, nem tudom nem gyűlölni a tényt, hogy ez történt. Mert nem fair, hogy egy fiatal lányt ilyen kegyetlen módon kelljen a világnak elveszítenie.

Drága Viki, akárhol is légy, remélem jól vagy és megkapod azt a boldogságot, amit földi létedben nem. Abban, ahol mély nyomot hagytál megannyi emberben, és akik már most érzik a hiányod.