Minden este látom őket. Rollerrel vagy biciklin vagy a parkban szaladva, gyermeki mosollyal néznek egymásra, miközben szembeszegülnek a világnak, ahogy azt tizenegynéhány évesen mind tesszük, amikor habár nagyok az álmok, de mégsem elképzelhetetlen, hogy valóra váljanak.

Nézem őket, a szőke lányt és a barna fiút és magunkat látom, ahogy minden délután biciklire pattantunk és nyakunkba vettük a várost, játszótérről játszótérre, a pataktól a víztározóig és vissza, miközben végtelen órákig beszéltünk mindenféle, akkor még fontosnak vélt dologról és reméltük, hogy mindig így lesz, hogy a következő nyáron, és az azutánin és az azutánin és még évekkel később is ugyanígy lesz, hogy mindig lesz miről beszélni és kimondatlanul is reméltük, hogy sosem válunk el.

Aztán elfogytak a szavak. Felnőttünk és változtunk és nem tudom, mikor, melyik percben lett egyszerűbb hallgatni arról, amit mindennél jobban el akartam mondani, melyik pillanattól lett egyszerűbb a magányt választani a társaságod helyett vagy hogy mikor éreztem azt először, hogy jobb neked nélkülem. Hogy csak jobb lehet neked nélkülem. De így alakult, s én már nem voltam képes kinyitni a szám és bármit is mondani, magyarázatot adni, egyszerűbb volt elfutni, csendben, de annál gyorsabban, eltüntetve minden lehetséges gócpontot, amivel utol tudtál volna érni.

És esténként, amikor a szőke lányt és a barna fiút látom, nehéz leküzdenem a késztetést, hogy ne menjek oda, fogjam meg a lány kezét, nézzek a szemébe és mondjam azt, hogy ne féljen, hogy szeresse magát, és engedje, hogy a fiú szeresse és higgye el, hogy szeretheti. De nem teszem, mert ők nem mi vagyunk és akarom hinni, hogy a sors más utat jelölt ki számukra. Ha nem is szebbet, de közöset.