Nagyon sajnálom a történteket. :(

Miért rázna meg egy olyan személy halála, akivel alig ismertétek egymást? Ez tök természetes, hogy lepereg az emberről, hogy elmegy a temetésre, mert ismerte, tiszteletből, de pont, mondatvége, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Máskülönben miért kell gyászolni a holtat? Neki már tök jó odaát, mi meg tudjuk már megoldani az életünket!

Nyilván más a helyzet, ha a párunk, olyan családtagunk vagy barátunk hal meg, aki nagyon közel állt hozzánk, de ha nem tudjuk feldolgozni a halálát, bennünk van a hiba, amiben kell segítség megoldani.
Nekem a nagypapám 7,5 évvel ezelőtti halála volt kemény ügy. Majdnem egyidőben halt meg ő és jöttem össze a most már férjemmé vált sráccal, akinek a nagypapája úgy bánt velem az első perctől fogva, mintha az unokája lennék, és én nagyon megszerettem azonnal. Nyomorgattam is miatta magam, hogy ez olyan, mintha pótolnám, pedig a papát nem lehet, ő "haver volt", rengeteget játszott és viccelődött velem, csínyeltük egymást és együtt másokat... Aztán rájöttem, hogy nem tudom és nem is akarom pótolni a papámat, azzal meg nincs baj, hogy a férjem nagypapáját nagyon szeretem, a két dolog nem üti egymást.
Persze ma is van, akinek a halála említése feldúl, de megkövezhettek érte, ha bevallom, a leginkább ilyen a macskám halála.

Szeretem a barátaimat, a szüleimet, az öcsémet, a férjemet, szerettem a meg nem született gyerekemet is, de a halott emberre én úgy tekintek, hogy befejezte földi útját, s akárhogy is halt meg, a Teremtő megakadályozta volna a halálát, ha nem ért volna még véget az útja.
Janák Lajos asztrológus mondása, hogy "Ha az ember fejének vesznie kell, a lába odaviszi." és én ebben teljesen hiszek.
Az állatok halála viszont mindig egy nagyon fájó dolog a számomra. A macskám tüdőrákos volt, amit én korábban diagnosztizáltam agykontrollal, ráadásul a macska úgy éreztem, kéri, hogy ne nyújtsam a szenvedéseit, hadd fejezhesse be méltóságteljesen, ezért idővel nem vittem élethosszító injekciókúrára, hanem elfogadtam az akaratát.

Én ilyen vagyok, más más, de te ne ostorozd magad olyasmiért, ami nem hiba vagy bűn, jó? =)

A mesterfokú önbüntetésre meg annyit tudok mondani: élni, tanulni, tapasztalni jöttünk a Földre, nem bűnhődni, szenvedni.

@Lia: tudom, és ezzel abszolút nincs is problémám. inkább ott ütközöm meg, amikor találkozom az "elvárásokkal" körülöttem, amikor emberek rácsodálkoznak, hogy miért nem rázott meg jobban a dolog, ha már nagyanyámról van szó. és nyilván nem kéne, hogy foglalkoztasson mások véleménye, csak nem szeretem, ha úgy ítélnek el, hogy nem tudják, mi van a háttérben, magyarázkodni pedig nem szeretném minden egyes ilyen személynek.

köszönöm, amiket leírtál, a saját tapasztalataid, jó volt olvasni. nálam is voltak ilyenek, akár a másik nagymamám testvérét, aki decemberben ment el, vagy a szomszéd néninket említeném, akik sokkal közelebb álltak hozzám, mint a nagymamám, de nyilván azért, mert majdnem napi szinten találkoztam velük, erősebb volt a kapocs. és ami szerintem érthető is.

az állat elvesztése a gyenge pontom. több, mint 4 éve már, hogy eltemettük a kutyámat, de nem hiszem, hogy valaha képes leszek teljes mértékig túllépni rajta. pont, ahogy a te macskádnál is, el kellett altatni, mert nem akartuk, hogy tovább szenvedjen, szóval legalább a tudat megvan, hogy jót tettünk vele. viszont olyan szerves részét képezte az életemnek, hogy a halálával kicsit, mintha egy részem is elment volna.

jó, hogy így tudsz egyébként gondolkodni, nekem a halál gondolatával és annak megbirkózásával köztudottan nagy feladatom van, de igyekszem :)

köszönöm még egyszer és utólag is gratulálok a házassághoz, sok boldogságot :)


@Tomi: köszönöm!

Köszönöm a gratot. =)

Az állatok jobban ismernek minket, mint a legjobb barátunk, ez tuti. =)