Ma délután a sötét, hideg télben egyszer csak előbukkant a nap, hogy mindent bearanyozzon és elárasszon a fényével. S habár nem hittem, hogy ez egyszer újra megeshet, de bennem is ez történt: felszínre tört valami, réges-rég eltemetett, amivel nem hittem, hogy még valaha szembe találhatom magam. De eljött a pillanat, és nem tudom, hogy örülnöm kéne neki, vagy inkább sírnom miatta. Jobb lett volna, ha örökre feledésbe merül, hogy többé ne okozzon álmatlan éjszakákat és fájdalmas órákat? Vagy ez talán egy jel, hogy ami egyszer az életem része volt, azt már sosem szakíthatja el tőlem senki és semmi, és bármennyire is kilátástalan a helyzet, vagy az életem, ez mindig velem lesz? Nos a választ nem tudom. Talán ahogy a telet felváltja majd a tavasz, bennem is új erőre kapnak a dolgok, és tisztábban tudok majd gondolkodni. Mert ennél az örlődésnél csak jobb jöhet.