Az a szörnyű tény, hogy sehogy sem haladok a szakdolgozatommal. Pedig mennyire örültem, mert azt hittem, hogy valami csúcsszuper témát találtam ki, és minden megy majd, mint a karikacsapás.

Mekkorát tévedtem!

Hétvégén álltam neki, és nem is a konkrét téma közepébe kellett belecsapnom, pusztán egy általános elemzést, leírást készítenem. Mégse ment. Talán, mert fáradt voltam. Talán, mert már utálok a gép előtt görnyedni (legalábbis sulis dolgok miatt). Vagy talán, mert odakinn olyan gyönyörűen kisütött a nap, hogy másra se vágytam, mint hogy magamra kapjam a kabátom, ráadjam a pórázt a kutyára, és elmenjünk sétálni egy hatalmasat. Aztán szép lassan felébredtem a tervezgetés gyöngyörittas állapotából, mert a nap eltűnt a felhők mögött, a szél fújni kezdett, én pedig rájöttem, hogy nem lenne, aki elkísérjen az utamon. Már nem.

Az se segít a dolgomon, hogy nincs olyan nap, hogy valaki meg ne kérdezné, mi történt a kutyával. Tudom jól, hogy mennyien szerették, de nehezen viselem, hogy folyton emlékeztetnek rá, mintha magamtól nem járna rajta eleget az eszem. Ha reggel elmegyek itthonról, ha délután/este hazaérek. Ha kinn vagyok az udvaron, ha ugatást hallok a szomszédból. Vagy ha látok egy lányt, aki a kutyájával futkározik a parkban a télvégi hideg ellenére.

Szóval bőven van, ami elvonjon a szakdolgozat írástól. Túl sok is.