Azért az valamilyen szinten még tőlem is durva, hogyha így szombat délután fél három tájékában Édesanya megkérdezi, hogy "kislányom, de mégis miért nem írod a szakdolgozatot vagy a házi feladatod?", akkor csak egy vállrándítás a felelet, meg egy mellékes kis "mert most zenét hallgatok" eldünnyögése. Mert megint sikerült egy olyan dalra bukkannom, ami úgy jól átjár, ha olyan kedvem van, vagy épp segít az ablakon-való-céltalan-bámulás-és-ábrándozás rekordom megdöntésében. Jó eséllyel, mert két napja gyakorlatilag más nem is szól a hifi cédé lejátszójából, a számítógép hangfalaiból vagy épp az mp4 fülhallgatójából. Így háromnegyed háromra pedig sikerült már odáig jutni, hogy gyakorlatilag beleszerettem a háttér-vokalista srác 3 perc 33-nál felcsendülő, édeshalkésbársonyos hangjába. S már erősen kezd noszogatni a gondolat, hogy írjak valakinek az ügyben, hogy az én vokalistám kaphasson egy teljesen önálló dalocskát, ezáltal pedig ország-világ bebizonyíthassa a tehetségét, amit jó eséllyel csak nekem sikerült még észrevennem. Na az én "tehetségem" meg itt körvonalazódik ki, méghozzá abban, hogy mindenki másnál előbb bukkanok fantasztikus és kihagyhatatlan dolgokra. Persze ez nem mindig, sőt inkább elég ritkán fordul elő, tehát a mostani felfedezésemnek borzasztóan örülök, azzal a tudattal, hogy ezt a bizonyos dalt a kivételes, háromnapos hétvége alatt unalomig fogom hallgatni.