Ma az utcánkba beérve és meglátva a házunkból kiáramló fényt, csak arra tudtam gondolni, hogy végre, végre itthon vagyok. Mert egész nap másra sem vágytam, csak hogy magamra zárhassam az ajtóm és az elmúlt napok minden egyes kegyetlen percéről megfeledkezhessem. És ekkor már biztosan tudtam, hogy nagy a baj.

Mert ma gyakorlatilag akkorát fordult velem a világ, hogy nem is nagyon fogom fel. Olyan, mintha újra az általános iskolában lennék, ahol azok a bizonyos "menő lányok" időnként kipécéztek valakit, akit utána mindenkinek utálnia kellett. Én is voltam kiválasztott helyzetben, és gyűlöltem minden egyes, átkozott pillanatát. S hiába hittem azt, hogy 20 éves fejjel (vagy több) az emberek már nem viselkednek így, teljes mértékben bebizonyosodott, hogy nem így van. Mert az a bizonyos, eddig igenis barátodként számon tartott ember pár napja, valamilyen titokzatos oknál fogva gyakorlatilag levegőnek néz, játssza a sértődöttet. És hiába érzed, hogy nem érdekel, hiába próbálsz nem foglalkozni vele, valahol mélyen legbelül ott az a kis görcs, az a csomó, ami folyton emlékeztet, hogy nincs minden rendben. S mindez pusztán azért, mert egyes órákon nem vagy ott, mert másokkal is barátkozol, beszélgetsz, szóval ahogy Rien mondta: "már nem körülötte forog a világ". Hogy ezzel mit kéne kezdenem azt nem tudom. Viszont fáj a viselkedése, de még jobban fáj, hogy elvesz tőlem egy másik barátot. Akiről én balga azt hittem, hogy egy ilyen helyzetben, ha nem is mellettem marad, de legalább pártatlan lesz.

Nem így lett. Nem tettem semmit, mégis mi történt? Elvesztettem két barátot, és kaptam cserébe egy nagy adag fájdalmat, önmarcangolást és bűntudatot. S ahelyett, hogy kisírhatnád a bánatot egy vállon, teljesen egyedül vagy. A szüleidnek megvan a saját problémája, s mivel szinte még gyerek vagy, neked még nem is lehetnek problémáid, vagy azok elenyészőek és ők nem óhajtanak foglalkozni vele. A barátaid meg... elvannak a saját kis világukban, amikből te valamiért kiszorultál. Nincs rád idő, nincs hozzád se türelem, se kedv, és egy idő után úgy érzed, hogy nem is baj. Már nem fáj az egyedüllét, a magány, a mailfiók üressége, vagy a telefon némasága.

Tehát mindezek után, ha megtehetném, most összepakolnék, és elmenekülnék jó messzire. El a múlttól. És el a jövőtől.

"en mi soledad nadie más vive por mi solo yo, sola ante un fin..."