Időnként, csak úgy a semmiből, megcsap a nosztalgia érzése, és előjönnek bizonyos dolgok, amikről azt hittem, már jó mélyen és jó régen el vannak temetve. De elég egy hang, egy déjà vu érzés vagy egy fénykép, mint most is, hogy újra és újra visszatérjenek az emlékek abból rövid időből, amíg együtt voltunk, és ami - főként az én hibámból - csúnyán véget ért. Akkor, alig 18 évesen és igenis éretlenül, teljesen kétségbe voltam esve. Nem voltam hozzászokva, hogy szeressenek, hogy viszontszeressenek, és úgy éreztem, mintha egy körém tekert kötelet egyre szorosabbra és szorosabbra húznának. Míg nem a kötél elérte azt a pontot, hogy szét kellett szakítanom, feladva ezzel egy kapcsolatot, ami gyönyörű és igenis tartós, hosszú életű lehetett volna, ha valóban adok neki egy esélyt. Ha nem rémít halálra, hogy minden nap ír egy smst, hogy várja, hogy találkozzunk és együtt legyünk és csacsogjunk mindenféle butaságról, vagy csak egymás kezét fogva vagy egymást átölelve üljünk a parkban, és hallgassuk a szél süvítését vagy nézzük a naplementét. Ezek elől menekültem el, amit a mai napig tiszta szívemből bánok. Mert hiába minden, valahol mélyen még mindig nem tudtam lezárni ezt a dolgot. Ezért jut eszembe a legváratlanabb helyzetekben vagy álmodok vele egyre gyakrabban éjszakánként. Ezért gondolok rá, ha egy motoros elhúz a házunk előtt vagy ha egy srác pontosan azt a jóleső nevetést hallatja, amit annak idején Tőle hallottam és annyira imádtam.

Az a szomorú, hogy már kislányként, alig 10 évesen odavoltam érte. Talán ő is értem. Évekig ment ez a "játék", hol ő rajongott titokban, hol én. Aztán eljött az a kor, amikor a titkoknak nincs értelme, tudod, hogy itt az ideje kijátszani a kártyákat, mert ebből lehet szerelem. Ha nem volt már a kezdetektől fogva.

Most pedig, meglátva ezt a képet, akaratlanul is csak azt szeretném, ha én is a részese lehetnék. Ha én is mellette ülhetnék, és boldogan mosolyoghatnék rá azzal a tudattal, hogy már 3 éve együtt vagyunk, és még mindig ugyanannyira, ha nem jobban szeretem, mint akkor. Nem pedig a gépem előtt kuporogva átkoznám magam, amiért olyan gyáva voltam, hogy elmenekültem az elől az ember elől, aki igazán szeretett.