A mai napra "szabadságot" vettem ki, azaz önkényesen mentesítettem magam a mai két órám alól, hogy valami sokkal magasztosabb célnak szentelhessem magam: a szakdolgozatomnak. Ez valamilyen szinten be is jött, mert most már két rész a hétből készen van... és még legalább egyet meg kell írnom ma, és elküldenem ellenőrzésre, mert holnap konzultáció lesz. Ha arra bemegyek...

Szóval teendőm az volt ma bőven, és végre azt mondhatom, hogy nem csak ültem felette, és néztem ki a fejemből, hanem haladást mutattam az ügyben. Bár azért üres tekintettel való bámulás volt még így is bőven, egészen addig a pillanatig, míg szembe nem találtam magam azzal a hatalmas mosollyal két szép, csillogó szempár kíséretében, amire meg kell mondjam, vártam már egy ideje. Vártam és megkaptam, plusz megrohantak még azok a bizonyos pozitív gondolatok egy nagy adag jókedvvel és boldogsággal párosítva, amiknek habár már csak a halvány foszlányait érzem így este háromnegyed nyolc tájékában, azért a maga idejében nagyon is kedvemre való volt. El tudnám viselni, ha minden napomban lenne legalább egy ilyen picinyke kis örömforrás, mint ez a mosoly, vagy a tavasz közeledte, vagy sorolhatnám még őket éjfélig.

Mindenesetre a pozitív gondolatokat azért kísérte némi rossz érzés is. Szokás szerint, ahogy ez nálam lenni szokott, mivel én sosem vagyok képes semminek maradéktalanul örülni, hanem rögtön kezdem a hátulütő vagy a rossz oldal keresését. Le kéne erről szoknom, az szent igaz, bár örök pesszimistaként azt az elvet vallom, hogy ha a legrosszabbra készülök, csak pozitív csalódás érhet.

S az a furcsa, hogy legtöbbször be is válik.