Tény és való, legalábbis számomra teljesen világos, hogy ha nem fűzne minket vérségi kapcsolat össze, már rég nem is ismernénk egymást. Hisz annak ellenére, hogy ugyanaz a vér csörgedezik az ereinkben, mégis teljesen egyoldalú a kapcsolatunk, amiben általában én vagyok a hallgató, ő pedig a beszélő. Ami valamilyen szinten nem is probléma, mert én tipikusan olyan ember vagyok, aki türelmesen hallgat és tanácsot ad, magáról pedig nem szívesen kezd áradozni, mert nem akar senkit untatni az unalmas kis életével. Viszont amikor kedves rokon megkérdezi: "na és hogy haladsz a szakdogával?", én meg felbátorodván kezdenék mesélni egy-két, írás közbeni anekdotát, vagy konzulensi dicséretet, ha eljutnék idáig, mert a kérdés elhangzása után alig van időm kimondani, hogy "hát, most épp..." és ő már valami másról beszél totál lelkesen, magas ívben leszarva, hogy meg se tudtam válaszolni a kérdését. De hát az igazság az, hogy marhára nem is érdekli, csak futja az udvariassági köröket, nehogy úgy tűnjön, hogy majd meghal, miközben a következő izgalmas munkahelyi/egyéb története fojtogatja a torkát.

Azon meg, hogy a családjánál mindenki más sokkal előrébb való, még ünnepnapokon is, már ki sem vagyok/vagyunk akadva. Mert biztos állítom, hogy eljön az a perc, amikor már a rokoni kötelék se fog az égegyadta világon semmit jelenteni neki.