Időről időre szeretek visszalátogatni életem egy-egy meghatározó helyéhez, akárcsak beleolvasgatni az egykori naplóimba. Így jutott eszembe az első blogom, ami ugyanezen a címen futott, csak épp más blogszolgáltatónál. Az őt író leányzót pedig akkoriban még nem Lizaként, hanem Böbeként tartották számon.
Ma úgy gondoltam, hogy egy nehéz, de eredményes nap lezárásaként újra "belelapozom" az egykori virtuális naplómba. Mert hiába maradtak meg bizonyos emlékek teljes élességgel bennem, azért szép lassan csak feledésbe merült, hogy ki is voltam én akkoriban.

És ilyenkor szembesülök, hogy nem is olyan rég, ifjonti hévvel még volt bátorságom emailt írni, akadozó spanyoltudással egy barcelonai rádióba, pusztán azon csekély reményében, hogy felolvassák a jókívánságaim azon két embernek, akiket nagyon szerettem együtt látni a tévé (youtube) képernyőjén, mert a köztük lévő kémiával átitatott jelenetek egyszerűek, de csodálatosak voltak. Amikor pedig a remény nem elpárolgott, hanem valóravált, minek következtében ők megtudhatták, hogy bizony pár országgal arrébb is akadnak, akiket a színészi kettősük levett a lábukról... szóval akkor mást sem tudtam tenni, mint minden utamba akadó szerencsétlennek elújságoltam a világraszóló szerencsémet.

De hol van ez a lány? Akinek egykor egyetlen pillanat a világ minden boldogságát jelentette? Aki bátran lépett egy számára teljesen új közösségbe, ahol mára leginkább újra idegenként érzi magát? Aki megtette az első lépést, mert tudta, hogy ezáltal valami csodás fog vele történni? Megmondom: eltűnt az úton, miközben a naplementét figyelve a fák susogását hallgatta. Vagy csak egyszerűen felnőtt, kinek melyik alternatíva a szimpatikusabb. Nekem persze egyik sem, mert én vagyok az a lány, aki ezeket a tömény érzésdózisokat nagyon rövid intervallumokon belül megtapasztalta és akinél a bánat és boldogság kéz a kézben jár(t). De visszatekintve az útra mégis azt mondom: nem változtatnék semmin. És ez a lényeg. Egyetlen könnyet sem cserélnék el valami másért, valami ismeretlenért, mert ebben az elmúlt két évben - amíg a régi és a jelenlegi blogom követték a lépéseim -, szinte mindennap történt egy apró csoda, ami az olykor előjövő depresszív énemet egyre inkább képes volt háttérbe szorítani, teret adva a világ dolgaira nyitott lánynak, aki mosollyal az arcán tekint a jövőbe. Szóval, ha el is vesztem valahol útközben, szép lassan újra kezdek magamra találni.