Azért is szeretem a tavaszt, mert nyitott ablaknál mindig hallom, amikor Anyu hazajön. Belép a kapun, és ahelyett, hogy egyenesen bejönne a házba, még kinn marad az udvaron, elbíbelődik a virágokkal az ablakom előtt vagy a citromfa hajtásait nézegeti. S mivel a kertben, a szabadban a nyári estéken sokat üldögélünk és beszélgetünk, most is kimegyek hozzá, ő pedig jó szokásához híven csak ennyit kérdez: "na mi van, Lizelotte Pulver?". Ezt meghallva pedig akaratlanul is elvigyorodom, mert majd' 21 éves létemre az én anyukám még mindig nem szokott le róla, hogy a legkülönbözőbb beceneveken szólítson, felvállalva ezzel, hogy talán ki is nevetik. Mert amikor társaságban kicsimnek hív, valahogy mindenki elkezd kuncogni, hisz legalább 10-15 centi a magasságbeli különbség közöttünk, és természetesen az én javamra. Én viszont élvezem, mert ilyenkor mindig úgy érzem, hogy még mindig az a szőke, kék szemű, napallergiás kislány vagyok, aki szereti a túlókat és aki odakucorodik az édesanyja mellé annak szomorúságát látva egy "Anyu, mi a baod?" kíséretében. Ha épp nem az apukáját figyeli borotválkozás közben, vagy az oviban a nagymamáját várja, hogy együtt menjenek a nagynénjéhez meggyet szedni, esetleg a jó öreg Topi kutya hazatérésében reménykedik, aki megint kiszökött a kerti kapun. És habár ma már nem figyelem Aput, míg borotválkozik, a nagynéném már nincs velünk sajnos, és a meggyfák is kivágásra kerültek, Topi pedig már több, mint tíz éve elpusztult, a tulipánok iránti szeretetem és az Anyutól kapott becézgetéseknek köszönhetően néhanapján, a tükörbe nézve még mindig látom azt a kicsi lányt lambadaszoknyában, piros szandállal a lábán és a kedvenc macis mesekönyvével a kezében.