Mintha egy sziklaszilárdan hívő embernek vitathatatlanul bebizonyítanák, hogy Isten soha nem létezett. Hát így érzem magam most, és ezt persze kizárólag magamnak köszönhetem. Mert mindig ez történik, ha az ember a saját boldogságának forrását más valakiében találja meg. S mikor a másik szeméből kihuny az érzelmek csillogása, mikor az arcán már nem játszik az a gondtalan mosoly, akkor döbbenek rá, hogy ezzel együtt elmúlnak a naponta kapott csodás kis pillanatok, amíg a saját életem helyett a ő boldogságának örülhettem.

És ez nem is baj, mert tudtam, hogy az élet íratlan szabálya alapján (miszerint semmi sem tart örökké) ez is bekövetkezik majd egyszer, csak hát... egyszerűen még nem voltam rá felkészülve.