Gyakran megyek el a ház előtt, mert a vonathoz vezető út arra visz. Amíg az idős néni lakott ott, a kert rendezett volt, a virágok szépek, a kutyus farokcsóválva járt-kelt, nekem pedig őt látva mindig nevetnem kellett, mert olyan kis lökött, bumfordi féle volt.
Aztán a néni otthonba került, a házba mogorva utódok költöztek. A kert azóta ápolatlan, virágok nincsenek. A kutyus láncraverve áll a háza mellett, szomorú szemeivel nézi a világot. Napról napra egyre soványabb, a bundája foltokban csapzott, tépett, mint akit legnagyobb szerencsétlenségére még verni is szoktak. És én csak annyit tehetek érte, hogy minden alkalommal, mikor elmegyek a ház előtt, a lakók figyelmét elkerülve bedobok neki egy zsemlét vagy szendvicset, és összeszorult szívvel figyelem, hogy szegény állat úgy kap a kis étel után, mintha napokig nem evett volna semmit.

Tiszta szívemből kívánom a "gazdáinak", hogy egy nap őket is kössék láncra, kapjanak rendszeres verést, és ételt csak néhanapján lássanak.