Egy kapcsolatot mindig nehéz lezárni, akármilyen formájú is a két embert összekötő szál. Jobb esetben csak pár hetet, hónapot kell figyelembe venni, és így talán könnyebben eljátszunk az elválás gondolatával. De amikor egy többéves, sziklaszilárdnak hitt barátság végéről kell döntenünk, a lelkünk is elveszhet közben.

Mérlegelem már egy ideje a dolgokat, és nem látok más utat, csak ha kimondom: befejeztem. Belerokkanok abba, hogy én foggal körömmel harcolom a kapcsolatért, míg a másik(ok) részéről csak a közönyt érzem. Aztán visszanézek az együtt töltött időszakra, és rájövök, hogy talán mindig is ez volt a jellemző. Talán csak én nem vettem észre, hogy kiestem a körből, hogy már nem ugyanazon a térfélen játszom. Akkor is tudnom kellett volna, mikor baj volt és én majd' megőrültem a tehetetlenségtől, hogy hogyan is segíthetnék. Holott nyilvánvalóan nem volt szükség az segítségemre. Vagy inkább nem az ÉN segítségem kellett.

Olyan könnyű engem eltaszítani.