Nem áll le. Sosem szűnik meg. Még ha fáradtan könyörgőre fogom, akkor sem hallgat el. Ott van. Emlékeztetve, mennyire kevés vagyok. Láttatva velem, hogy soha nem leszek elég jó, alkalmas, rátermett, hogy sosem leszek megfelelő. És ez elviselhetetlen. Fáj, megsebez, mint senki más, megöl. Kibírhatatlan. Elszívja az életem, de én igyekszem túlélni, mosolygok és nevetek, de magányomban magamba roskadok. Üvöltök vele, sértegetem, gyűlölöm. Elküldöm, azt akarom, hogy tűnjön el. A bizonytalanságaimmal és minden aggodalmammal együtt, bárcsak felszívódna. Ugyanaz a lány akarok lenni, aki régen voltam: ártatlan, erős és élettel teli, de az időt nem lehet visszafordítani. Vagyunk, akik vagyunk, s csakis mi magunk változtathatunk ezen.

Csak mi, senki más.