Nem mondanám, hogy a csütörtöki volt életem legjobb napja, sőt. Hazafele a vonaton olyan szinten rajtam volt a sírás, amit még a napszemüveggel sem tudtam jól álcázni, és egy srác még ki is jött a kabinjából szólni, hogy nyugodtan menjek be, mert van még hely, üljek le. Itthon sem lett jobb, a tény, hogy fogalmam sem volt, mi lehet a bajom, no meg hogy megint egyedül kell cipelnem egy ekkora terhet, iszonyatosan kiborított. Szóval az irodából fél négykor való indulásomtól számítva éjjel tizenegyig a könnyeimen kívül mással nem nagyon voltam elfoglalva.

Másnap elmentem a háziorvosunkhoz, nem nagy kedvvel, mert kedves Péter bácsit nem szívlelem, de ilyen helyzetben az ember félrerakja minden ellenszenvét, és a vele történő dolgokra koncentrál. Igazából nem tudott újat mondani a cég dokijának véleményéhez képest, illetve megerősíteni azokat a lehetséges okokat, amiket a neten találtam. Így továbbküldött a nőgyógyászhoz, aki nagy valószínűséggel egy emlő ultrahang és egy hormonvizsgálat által fel tudja majd állítani a pontos diagnózist. Ezzel pedig a hétvégére le is zártam magamban a dolgot, mert nem akartam a szabadnapot és a hétvégét azzal tölteni, hogy ezen rágódom. Ráadásul Anyuval délutánra be volt tervezve egy közös vásárlás, azt pedig semmiképp nem akartam lemondani, hiába volt a kedvem a béka segge alatt, no meg olyan hőség, hogy kilépni a házból felért egy öngyilkossággal. A sok eszemmel meg pont az Arénát választottam kóborlási helyszínnek, de mentségemre szóljon, hogy mikor kiötlöttem még úgy volt, hogy pénteken is dolgozom, és munka után találkozva megyünk majd a keletihez.

De azt hiszem, a vásárlás terápia most először életemben segített (alap esetben utálom), pláne, ha azt nézzük, hogy majdnem 40 ezer forintot költöttem el a C&A-ban. Hát igen, ritkán vágok neki shoppingolni (mint amilyen ritka hülye ez a szó...), de akkor megveszek mindent, ami tetszik és belefér a keretembe. Ha pedig ezt veszem alapul, nagyon jól gazdálkodtam, mert Anyunak is vettem ezt-azt, plusz a Libris körutamra is maradt elegendő (ami legalább 3 könyvet foglal magába).

Úgyhogy valahogy ezen is csak túljutottam, és arra minimum jó volt, hogy ne bántson már a tény, hogy az életem ilyen nagy csatáit egyedül kell megvívnom. Mert egy barát miatt, akinek van ideje a közösségi portálokon posztolgatni meg csevegni fűvel-fával, de nekem hetek óta nem ér rá (vagy inkább nem is akar) egy nyamvadt választ írni; vagy épp egy rokon miatt, aki magasról tojik arra, hogy mi van velem, egyszerűen nem éri meg szarul érezni magam.

És ott leszek a nőgyógyásznál, meg az összes vizsgálaton, amit elrendelnek, egyedül, és bármi is derül ki, nem fogok kétségbe esni. Ki fogok lábalni belőle, akármi is legyen a bajom.

Ilyen egyszerű az egész.