Jön az első pofon, de nem is vagy meglepve. Ahogy kisgyerekként magadra hagyott betegen, az út szélén a testvéreiddel; ahogy messze nem úgy nézett rád, mint a többiekre, mert annyira anyádra emlékezteted; úgy pontosan megérted, hogy kilógsz a sorból, sok mindenért. Talán még meg is érdemled a pofonokat, mert más vagy. Nem tehetsz ellene, és félsz, mert azt mondják, ez nem normális, így nem védekezel, nem küzdesz, inkább a másik arcod is odatartod és próbálsz belül nem összetörni, amikor senki nem kel a védelmedre. Rád amúgy sincs idő, a te problémáid úgysem lehetnek akkorák, vagy olyanok, amiket ne tudnál magad megoldani, de amikor a kedves szavak és érintések megérkeznek, csak épp nem onnan, ahonnan várnád, engedsz nekik. Bár tudod, hogy nem helyes, de végre valaki meghallgat, figyel rád, érdeklődik, még akkor is, ha te tizenöt éves kamasz vagy, ő pedig az apád lehetne. Az apád, az, akiről kiderül, hogy nem is a valódi apád, s te még csak meg sem vagy lepődve, te is, ő is tudtátok ezt valahol mélyen, s így már legalább az ütések mögé is tudsz igazi indokot tenni: nem kellett volna megszületned, nem is vagy ennek a családnak a része.

Annyira nem fáj, érzed, hogy ennél csak rosszabb lesz, és valóban, mert szerelmes leszel, pedig tudod, hogy nem kéne, nem belé, mert lehetetlen. És mégis. Nem tehetsz róla, tudod, hogy a durva külső és jellem mögött mennyi minden lakozhat és neked ez kell: hogy felfedezhesd, hogy megmutathasd neki, hogy őt is lehet szeretni. Ahogy mélyen legbelül szeretnéd, ha ezt valaki neked is megmutatná.

Mert csak ennyire vágysz: figyelemre, hogy érezd, te is érsz valamit, pedig legbelül pontosan tudod, hogy nem vagy elég senkinek és sosem voltál és sosem leszel elég neki, mert minél jobban megismered, annál többet akarsz belőle, feszegeted a határait, míg végül elveszíted. Megint csak nem tudsz csodálkozni, szinte körbe is öleled a fájdalmat, mert vártad, tudtad, hogy előbb-utóbb eljön és ezt is érdemled.

Menekülsz máshoz, másokhoz, de végül megint mellé sodor az élet, és most könnyebb, szabadabb és egyszerűbb. Egy ideig. Megint jönnek a pofonok, de most tőle, vérzel és fájsz, de a szavai, vagy inkább pont a hallgatása jobban megsebez. Bezárod magadba, bezárod saját magad, nem kérsz vigaszt, nem mintha bárki ajánlaná, mert még mindig tudod, hogy nem vagy elég, sosem leszel az. Nem is érdemelsz mást.

Messzire mész és próbálod elhitetni magaddal, hogy nem miatta, lassan túl is vagy rajta, és a mélyből hirtelen túlságosan magasra kerülsz, de nem bánod. Tudod, hogy valami nem stimmel, menekülsz, pedig azt csináltad, ami az álmod volt, de már ez se érdekel. Úgy érzed magadra találtál, élvezed a pillantásokat, mert legalább az egyetlen értéket elismerik rajtad, a tested. Többet nem érsz, zakatol az agyadban, miközben mosolyogsz és próbálod elnyomni a fel-felbukkanó szúró fájdalmat, mert senki nem keres, nem jönnek utánad, nem is fognak, hisz jobb nekik nélküled.

Csodálkozol, amikor épp ő jelenik meg, reménykedni mersz, hogy talán mégis kellesz, mégis feltűnt a hiányod. Hazamész, boldog vagy, szeretettnek érzed magad, de mégis rettegsz, mert annyi ideig kellett nélkülöznöd a legkisebb szeretetadagot is, hogy már nem hiszel a szerencsédben. Hogy szeretsz és viszontszeretnek és hogy lehetsz boldog, hogy van, aki törődik. Megint feljebb és feljebb kerülsz, eléred a maximumot, és nem hiszed, hogy ennél lehet még jobb, hogy ennél lehetsz még boldogabb és biztosan tudod, hogy innen már csak lefelé vezet az út.

Reggel megint a gödörben ébredsz, ahonnan nincs kiút, vagy ha van is, túl nehéz és fáradságos, de végül harcolsz, nem adod fel, mert most végre van kiért. Nem magadért, érte, mert te nem érdemled meg őt, de ő a világon mindent megérdemel. És talán először ugyanazon a ponton álltok, mert a családod szerint beteg vagy, de ő nem erőltet semmit, csak ott van és minden ugyanolyan, mint régen és ez így jó. Nem érted mi változik, amikor eléd áll és ugyanazt mondja, beteg vagy, nem is akarod hallani, csak rohanni, el, messze, ahol nem érnek utol a szavak és a tekintetek, mert te nem lehetsz beteg. Nem érted, miért mondják, de engedsz, mert az könnyebb, és mert bűntudatod van és belefáradtál az örökös rohanásba.

Kicsit belehalsz, amikor nem vár rád, amikor nincs ott, akire igazán szükséged van, de megint csak, nem lep meg. Túl sok van a rovásodon, túl sokszor sebezted meg, nem érdemled meg, hogy ott legyen. Amikor mégis megjelenik, újra kapsz levegőt és érzed a fordulópontot, mostantól minden más lesz, minden jobb lesz, de jön a diagnózis, 30-40 év, s megint a bűntudat, mert neked kell ezzel együtt élned, tőle nem várhatod el, nem akarsz ekkora terhet ráróni, nem akarsz te magad ekkora teher lenni. Ki nem mondod, ahogy mostanában semmit, mert ha a szavak megformálódnak és elhagyják a szád, akkor súlya lesz az egésznek, valósága és azt nem bírnád el.

Elég, hogy az anyádhoz hasonlítanak, hogy azt mondják, te magad vagy ő, s már nem téged látnak, hanem a diagnózist, egy mentális esetet. Ennyi a segítségük, azzal állítanak szembe, hogy azzá váltál, akivé sosem akartál, ami ellen mindig is küzdöttél. S a hogy érzed magad? helyett ők magunk eldöntik, hogy hogy is vagy, mert láttak már ilyet, volt ilyennel dolguk és te miért lennél más? A diagnózis felállításának percében megszűntél létezni, és nem vagy több mint teher, mint valaki, akinek gondját kell viselni. Végighallgatod, ahogy körülötted ülve felróják minden tetted, amit a betegség kezeletlenségének befolyásoltsága alatt követtél el, azt mondják más vagy, őrültnek hívnak, és üvöltenél, hogy itt vagyok, nem látjátok??, de csak hallgatsz, és a szemed sarkából látod őt, és tudod, hogy ő sem gondolhatja másként.

Világéletedben láthatatlan voltál és nem is bántad, nem akartál problémát okozni, csak szeretni és segíteni a családodnak és harcolni az álmaidért. Egy álomért, ami abban a percben tört darabokra, hogy először érintett meg a betegség szele és egy családnak, akik már csak az említett betegséget látják benned. Te, mint, öcs, mint báty már nem vagy ott. Már csak teher vagy, akire senkinek nincs ideje, akire senkinek nincs energiája és nem is várod el, hogy így legyen. Nem érdemelsz semmit, már rég elfogadtad, és talán életed 17 éve alatt most fáj a legkevésbé, amikor úgy döntesz, elmész. Tudod, hogy úgysem fognak keresni, hogy az életük végre újra normális lehet, nélküled, mert már senkinek sem kell aggódnia amiatt, hogy mi lesz a következő lépésed az önpusztítás felé.

S a benned pangó ürességben egy kis fájdalom még utat nyer, amikor rájössz, hogy egyetlen szeretlek az irányodba tőlük mindent más irányba terelt volna. De nem voltál elég, soha, senkinek, hogy ennyit is kiérdemelj. Nem te lennél Ian Gallagher, ha másképp lenne.




A Shameless 5x11 kicsit túl mélyre szúrta azt a kést.