Néha annyira igazságtalan az élet.
Néha annyira megérdemlem.

Igazi gyöngyszemek vannak a lányok legújabb albumán, esküszöm.

Nézem és hallgatom, és egy teljesen más világban vagyok.

Megpróbálsz hazugságban élni. Azt gondolod, mit neked, hányan teszik, nem lesz nehéz. Tudatni akarod mindenkivel, hogy szeretsz, hogy szeretnek, hogy van, aki reggel forró kávéval ébreszt, aki egy fárasztó nap után átölel és csendben végighallgat. Nem zavar, nem akarod, hogy zavarjon a kettősség, hogy te készen állsz, de ő még nem. Kérdeznek róla, így hát gondolkozol, kreálsz, hazudsz, hogy védd őt, hogy eleget tégy a kérésének, mert tényleg, igaza van, addig jó minden, amíg mások nem tudnak róla. Tehát nevet adsz neki, foglalkozást, kitalálsz egy egész kapcsolatot, egy egész életet, ami nem rólatok szól, de valahogy mégis ti vagytok, mert ugyanúgy hazugság az egész, minthogy téged nem zavar a helyzet; hogy nem akarod világgá kürtölni, hogy szereted és hogy szeret; s hogy a gyávasága és közönye nem öl ki belőled minden nap valamit.

Van Guerra fría albumborító.
Van Guerra fría tracklist.
Kaptunk egy Ahora tút a Guerra fríaról.
Amazonon bele lehet hallgatni a Guerra fría összes dalába.

Délután a rádióban jóformán az összes dalt hallhattuk az Acordes de mi diarioról.

Kedden Acordes de mi diario.
12.-én Guerra fría.

Ismered, hallgatod, szereted.

De évek telnek el, mikor egy nap aztán igazán felfogod, megérted, érzed.

Eran dos extraños dándose mil besos sin parar
de un par de sonrisas nacen las caricias que no quisieron parar.
Se pasó la noche entre vino y copas de champagne,
besos y miradas sin soltar palabras que pudieran molestar.
El tiempo se agotó y salieron de aquel bar,
enfermos de pasión, prendados de ese amor.
La luz del día los separó como vampiros al amanecer no se volvieron a ver...

Pasaran los meses y no se volvieron a cruzar y en cada salida nuevas despedidas
que no les hizo olvidar todo lo que pasó en esa noche.
Cuando se dieron tanto sin reproches y se pusieron a buscar
no se cansaron de esperar como vampiros un anochecer se volvieron a ver...

Basszameg. Erre mást nem is tudok mondani.

De cada roto que le has hecho, has hecho mil rotos más.

A hétvége leforgása alatt megszerettem a kínai kaját; készítettem papírszívet; borozgattam egy hegyi házikó kandallója előtt ülve; rájöttem, hogy nem kedvelem az Olivér nevű férfiakat; megtanultam síelni; szembenéztem saját magammal meg az érzéseimmel, és jártam egy csodálatos tengerparti esküvőn. S mindezt anélkül, hogy kiléptem volna a házból. Hát nem ilyennek kell lennie egy igazán jó történetnek?

Most már napok óta szól ez a dal a szobámban, az mp4en, visszhangzik a fejemben, sőt még álmomban is felcsendül. Tenni nem tudok ellene, de nem is akarok, mert a megszállottság ezen szintje még nem halálos, inkább fájdalmasan jóleső és megindító. S ez pont a maihoz hasonló, esősborús napokon tud leginkább hatalmába keríteni, mikor a szobám rejtekén ennek a zenei tehetségnek a varázslatos hangját hallgatom, amint azon legmélyebb emberi érzelmekről énekel, melyek egyike most szívet tépően valós a számomra.

"- Igen, de az nem ugyanaz! Amit te most teszel, az sokkal rosszabb.

- Már miért lenne rosszabb? Mert én nő vagyok, te pedig férfi?

- Nem! Hanem mert tudomásom szerint te szeretsz engem, én viszont téged nem!"

S hogy pont akkor kezdtem ezt a részt olvasni, mikor a lejátszó a Por una vez-re ugrott, nem lehet véletlen.

Annyira unom, hogy még mindig nem unom ezt a dalt.

"quedate conmigo, vamos de la mano a caminar,
yo no te soltare jamas, volvamos a empezar..."

Hihetetlen, de a hideg és a reggeli fáradtság ellenére is csak annyit érzek, hogy legszívesebben kiszaladnék az utcára, és forognék, pörögnék a szélben, körbe-körbe, és körbe-körbe. Amíg el nem szédülök.

"volvere a empezar lo voy a lograr
te deje en el pasado..."

"végül így, csak ennyit mondok el, nincsenek jó szavak,
hogy mennyit ér a múlt a távolból, döntsd el önmagad..."

Napra pontosan nem tudnám megmondani, de egy évvel ezelőtt hallottam több tízezer társammal együtt ezt a dalt. Azóta szinte nincs olyan nap, hogy ne hallgatnám meg, és mindig, mindig tud valami újat adni. Kívülről tudom, szóról szóra, a dallamot, a szöveget, és mégis ahányszor hallom, úgy érzem, mintha valami kivételesen jót tettem volna az életben, és ezt kapnám cserébe ajándékként. Mert ellazít, ha ideges vagyok, álomba ringat, ha pihenek, táncolni űz, ha boldog vagyok és feltüzel, majd megöl, mikor kétségbeesem, sírok, gyűlölök vagy csalódom.

Néha szinte fáj hallani. Ezt a dalt. Ezt a hangot.

Hogy mit is lehetne az elmúlt egy hét számlájára írni? Sok mindent, azt kell mondjam.

Elsősorban egy jó kis betegséget, ami NEM H1N1, hanem egy szimpla kis megfázás, köszönhetően a nyár (/őszi) gyakorlatilag elsőként elfogyasztott fagyijának és Marcsinak, hisz a barátaim közül egyedül ő vallja azt a nézetet, hogy egy jó kis sorozatmaraton mit sem ér fagyi nélkül. Nem beszélve arról, hogy a sorozat epizódjain kívül a fagyit is én vittem... még csoda, hogy most nem nálunk voltunk.

Visszatérve az ordas betegségre, szombat reggel felébredve már tudtam, hogy gáz lesz, és hogy még szinte tart a nyár, de nekem most kell megfáznom. Így hétvégére még lázat is kaptam mellé, hétfőig ki is tartott, de aztán szép lassan elmúlt, és most már csak köhögök kicsit, és folydogálok. De így már sokkal jobb. Mármint, hogy nem vagyok a halálomon, ahogy pár napja még éreztem magam.

És azért a suli se olyan rémes, mint vártam. Bár a keddi napunk nagyon jól elintézték, reggel nyolctól este fél hatig órám lesz, egyetlen lyukas órával, ami azért talán erőt ad majd a folytatáshoz. Tegnap viszont három lyukas volt, így az utolsót nem vártuk ki, hanem eljöttünk. Azt le se kéne írnom, hogy gyakorlatilag hason csúszva másztam a troliig, mert annyira röhögtem a többiekkel. Mondtam is nekik, hogy még a betegség meg a láz maradványa bujkálhat bennem és azért vagyok ennyire zizi. Bár azt hiszem, én általában mindig ilyen vagyok.

A maradék két napra meg durván maradt három órám. Holnap kettő, közte egy lyukas, pénteken meg egy. Ha nem is kéne már hatkor vonatra szállnom, talán nem is lenne egy pici gondom se. De nem panaszkodom, az utóbbi napokban kezdtem abszolúte teljes mértékben elfogadni azt, amim van (ez nem egyenlő saját magammal, mert szerintem saját magam a büdös életben nem fogom tudni száz százalékig elfogadni...), amit az élettől kaptam, úgyhogy reménykedem, hogy ez nem csak egy átmeneti állapot, hanem hosszan tartó folyamat lesz.

És, ami a lényeg, és nem maradhat ki: A magyar jog tanácsa, ha éjjel megtámadnak az utcán, nyomd a pasi vállába az égő cigidet... Vicces, vicces tanárbácsi, de a vizsgán ötösével húzza meg az embereket, ahogy Detti mesélte, és ez így másodévben, ami egyelőre az utolsó, előttem egy rohadt húzós szakmai záróvizsgával, hát valahogy nem hiányzik.