Ma megvettük a festéket Apuékkal a szobámhoz. Nem is tudom, minek vettünk két 5 literest, mikor egy is elég lett volna... Bár jobb, ha van itthon.  Az álmennyezet már megvan, ma még vettünk villanykapcsolókat, konnektorokat, egy hármas spotlámpát, és a héten még jön a laminált padló is hozzá, meg talán a szekrény. Így aztán már csak a tv állvány (vagy komód) meg a könyvespolc kell, de az lehet csúszik augusztus elejére. A lényeg, hogy fősuli kezdésre kész legyen minden.

Apu azt mondta, engem is befog a festésbe. Mondtam, hogy benne vagyok, de látszani fog, hogy melyiket csinálta ő, és melyiket én. Különben is, Apu kőműves létére már gyakorlatilag profi festő. Mamánál is ő festette ki végül a szobát, miután a másik veje, aki tényleg profi szobafestő, kipakoltatta vele a bútorokat, aztán dolgozni már nem jött. Apu meg minden este 6-7 körül ért haza hullafáradtan, és 9-10ig még a Mamánál melózott. Úgyhogy asszem joggal bízhatok benne, pláne, hogy nálam mindig ő festett, és nagyon szépen csinálta meg. S nem utolsósorban ingyen.

Három nap múlva pedig itt a 20. szülinapom. Öregszem, rá kellett, hogy jöjjek sajnos. Néha sajnálom, hogy nem maradhattam tovább gyerek, viszont élvezem a felnőttség előnyeit. És most nem a piálásra, dohányzásra meg drogozásra gondolok, mert ezek közül az utóbbi kettőt egyáltalán nem, míg az elsőt is csak mértékkel, bulik alkalmával teszem. Inkább a felelősségvállalásra gondolok, a jövőm alakulásában való (mostmár) aktív részvételemre. S ilyenkor jön mindig a Mama, aki azzal jön, hogy szinte még látja a tejfölszőke hajam kiskoromból, mikor tulipán helyett 'tuló'-t mondtam, s mikor Anyu sírt valamiért, mindig azt kérdeztem: 'Mi a baod?'...
Azóta a tulóból tulipán lett, a kislányből meg felnőtt nő. Annyi minden történt ezidő alatt. Megismertem új embereket, új iskolákba kerültem, s néhány szerettemet elvesztettem. Meghalt két nagybátyám, Mama sógora, akit nagyapámnak tekintettem, Mama testvére, és a nagynéném, aki talán mindannyiuk közül a legjobban hiányzik. Mikor Teri néni meghalt, valami mindenkiben megváltozott. Semmi nem volt már a régi.

Ilyenkor mindig eszembe jut egy idő néni. Mama húga az utolsó időben már egy szanatóriumban élt, s mamáék gyakran mentek meglátogatni. Ott volt egy másik idős hölgy is, aki egyedül volt, és a mamámék vele is beszélgettek. Egyszercsak elcsendesedett, ahogy látta, hogy mamáék mennyire szeretik a testvérüket, és azt mondta: "úgy látszik, engem itt felejtettek..." Én nem voltam ott, nem találkoztam vele, de ahogy ezt mesélték, a szívem szakadt meg érte. Volt családja, gyerekei, unokái, csak egyszerűen nem érdekelte már őket. Megöregedett, és nem kellett nekik. Pedig ő felnevelte a gyerekeit, megadott mindent nekik, ápolta őket, ha betegek voltak, de mikor neki lenne szüksége rájuk, eldobják, mint egy kutyát.

Soha nem is értettem, hogy lehet ezt tenni az idősekkel. Lehet, hogy sokat veszekszünk a mamámmal, de soha, egyetlenegyszer eszembe nem jutna, hogy ilyen helyen éljen, nélkülünk.
Sosem tudhatjuk, meddig vannak velünk, akiket szeretünk, így addig kell szeretnünk őket, amíg lehet.