Visszagondolva arra, hogy hogyan is történtek a dolgok, és hogyan jutottam/tunk idáig... hát furcsa. Sokaktól hallottam azt, hogy elsőre észre se veszed azt, ami igazán jó neked. Abszolút így volt. Elsiklottam mellette, pedig már akkor is sejtettem, hogy mekkora kincsre bukkantam. Mégis el kellett tennie pár hónapnak, hogy jöjjön a megvilágosodás, mikor hatalmasat a fejemhez csapva felkiáltottam: "TeJóÉg! Hiszen ez valami elképesztően csodálatos!" És aztán már minden ment a maga útján. Lángolt órási szerelemmel, ami szép lassan lecsendesedett, de még a mai napig érzem azt a jóleső bizsergést minden áldott alkalommal, amikor csak rá gondolok, vagy akaratlanul eszembe jut.
Szóval most úgy ülök itt a gép előtt, hogy remeg a kezem, miközben hálával és elmondhatatlan szeretettel gondolok vissza minden csodás pillanatra, amikhez foghatót van, aki egész élete során egyszer sem élhet át. Tehát van okom panaszra? Lenne. Mert elmúlt, elhalványodott, elkopott a színe. Aztán rádöbbenek, hogy önmagán kívül még mennyi mindent adott. Hitet. Boldogságot. Új barátokat.

"el espejo no miente y solo sé que te veo a ti siempre frente a él..."