Már tegnap este (éjjel) tudtam, hogy ma nem a suliban fogok kikötni, élvezve azt az egyetlen órát, amit át kéne vészelnem. Nem. Nekem megvoltak a nagyszabású (?) terveim, amik véghezviteléhez ez a nap épp tökéletes volt. Legalábbis reggel még így éreztem. Hiába keltem 5:25kor, s fordult meg többször a fejemben, hogy "a francba az egésszel, ma ki se kelek az ágyból!", mert a gondolat felénél járva minden álmosságom elszállt. Mint aki a maratonra készül, elkészültem, és valamiféle isteni erő által vezetve bekapcsoltam a gépet. Hátha. És láss csodát! Fenn volt az a hihetetlenül várt új fejezet! S, hogy ebből mi a tanulság? Ha egy spanyol ember azt ígéri, hogy másnap felrak egy részt, az azt jelenti, hogy pár perccel éjfél után már olvashatod is. Reggel hatkor viszont nem tehettem meg, az olvasási rituálémnak megvannak a kötelező körülményei és hozzávalói, tehát egy gyors átfutás (mivan? búcsúlevél... elment?? elment. édes istenem. nem lehet igaz...) után nekikezdtem a napnak.

És jó volt. Mindent egybevéve. Valamiért máshogy néztek rám az emberek, talán mert ma én is máshogy néztem mindenkire. Jó értelemben. S talán pont ennek eredménye volt, hogy a hazafele út életem eddigi legjobb vonat élményévé nőtte ki magát.

Kevesen voltunk, az első kocsiban alig pár ember. Szokásomhoz híven, amint leültem, elővettem a könyvem, s közben zenét hallgatva igyekeztem az olvasottakra koncentrálni. Ami végképp kudarcba fulladt, miután útitársat kaptam. A srác körülbelül velem egyidős lehetett, és ugyanazt csinálta, amit én. Levette a kabátját, leült és olvasni kezdett. Aztán egyszerre kaptuk fel a fejünket, néztünk a másikra, majd egymásra mosolyogtunk. És ennyi. Az út további része teljes csendben telt, de mégis valamiféle meghitt nyugodtság és béke lengett körül. Olyan közhelyesnek tűnik az egész, de mégis így van. Olyan jó érzés, mikor ülsz valaki mellett, de nem feszengve, vagy kínos csöndben, hanem nyugodtan, élvezve azt, hogy veled van, anélkül, hogy bármit is mondanátok. Aztán a pillanat hamar tovaszállt, mert Budaörsön leszállt, én meg egyedül folytattam az utam.

Itthon aztán megint minden rosszra fordult, de erről inkább nem is írok. Vagy koloncnak, vagy teljesen feleslegesnek érzem magam. És nem igazán tudom, hogy melyik a jobb...

Viszont miután végre sikerült "bezárkóznom" a szobámba, annak ürügyén, hogy van egy-pár házim, illetve szakdolgozat elmaradásom, kezdtem megnyugodni. Ami kérdéses, hogy meddig tart. Ezek a dolgok ugyanis tényleg várnak rám, plusz van egy hátramaradt dizájnrendelésem, és három-négy megnézendő filmem. Meg fordítani valóm. Oh, és egy letöltendő Merche-koncertfilmem. Remek délutánnak/hétvégének nézek elébe.