“You may not be his first choice, but you’re somebody’s first choice...”

“Four years ago, I was just a guy who had a crush on a girl who had a boyfriend and I had to do the hardest thing that I’ve had to do, which was just to wait. Don’t get me wrong, I flirted with her. Pam, I can now admit in front of friends and family that I do know how to make a photocopy. I didn’t need your help that many times. And, do you remember how long it took you to teach me how to drive a stick? I’ve been driving stick since high school so…

“For a really long time, that’s all I had. I just had little moments with a girl who saw me as a friend. And, a lot of people told me I was crazy to wait this long for a date with a girl who I worked with, but I think even then...

Vele álmodtam. Elmondtam neki mindent.

Hogy megadnék az égvilágon mindent, hogy változtathassak a történteken.

Azt felelte, én is.


Szar volt felébredni.

Képes leszek valaha az elejétől a végéig, mind a több száz oldalt egyszerre végigolvasni, anélkül, hogy félre kéne tennem, mert szinte fojtogat a szavaiból áradó fájdalom?

Mondd mit vártál, ha minden törött darabkából, mit okoztál, még ezernyit csináltál?

A 'mi lett volna, ha' gondolatokkal, elképzelésekkel még mindig képtelen vagyok megküzdeni, pedig most írásban látom, már amennyire látom a könnyeim át, mert negyedjére olvasva is ugyanannyira fáj. És próbálom fogalmazgatni, hogy mindenki értse, de nincs értelme, mert ez másnak nem jelent annyit, más nem ismeri a történetet, aminek most egy teljes életet beárnyékoló másik változata sejlett föl előttem.

Ahol tényleg csak az élet alkonyán eljövendő halál ad menekvést és megváltást a férfinak, mert a létezésének minden egyes éjszakáján őt körülszövő álom így már örökké tarthat.

"Pase lo que pase, te llevo conmigo."

Ismered, hallgatod, szereted.

De évek telnek el, mikor egy nap aztán igazán felfogod, megérted, érzed.

Eran dos extraños dándose mil besos sin parar
de un par de sonrisas nacen las caricias que no quisieron parar.
Se pasó la noche entre vino y copas de champagne,
besos y miradas sin soltar palabras que pudieran molestar.
El tiempo se agotó y salieron de aquel bar,
enfermos de pasión, prendados de ese amor.
La luz del día los separó como vampiros al amanecer no se volvieron a ver...

Pasaran los meses y no se volvieron a cruzar y en cada salida nuevas despedidas
que no les hizo olvidar todo lo que pasó en esa noche.
Cuando se dieron tanto sin reproches y se pusieron a buscar
no se cansaron de esperar como vampiros un anochecer se volvieron a ver...

Basszameg. Erre mást nem is tudok mondani.

De cada roto que le has hecho, has hecho mil rotos más.

709 oldal (eddig) és majd' négy év az életemből. Sírni fogok, amikor meglátom a legvégén a fin szót leírva.

"Miközben annak a helynek a bejáratát nézték, mely egyszerre volt a menny és a pokol számukra, ráébredtek: az ő esetükben Istennek hála nem igaz, hogy az álmok csak álmok maradnak.
Mert ez már az ő valóságuk."

Keresnék egy magányos helyet, - mint minden évben -, ahonnan még egyszer újra láthatom a csillagokat. S ekkor meggyújtanám a tőle kapott leveleket.
Mert csodás lenne azt figyelni, ahogy a lángok elégetik a szavakat, ahogy a füst és a szikrák behintik az égboltot, miközben a csillagok rám terítik múló ragyogásuk. Csillagok, szavak, füst: ez minden, mi azon távoli szerelemből maradt, mely átölelte szívem kamaszéveim hajnalán.

Mi a leghasznosabb, amit az elmúlt huszonnégy órában tanultam? Hogy a szerelem mozgatja a világegyetemet. Mert lehetővé teszi, hogy az ehhez hasonló pillanatokban tovább éljünk, megőrizve a reményt. S mert erősebb az az iránti vágyam, hogy a szeretett férfi mellett legyek, mint ennek a cellának a szomorúsága, ahol az örökkévalóság szó a másodperc szinonimájává válik.

"Todos tenemos un secreto encerrado bajo llave en el ático del alma."

Mindannyiunknak van egy titka, melyet lelkünk padlásán őrzünk lakat alatt.

"Anya! Mindig ezt csinálod!

Nem lehetett lovam, se dobócsillagom, most nem lehetek alkoholista?!"

Kaptam egy nagy adag reményt, egy nagy adag biztatást, és már én magam is kezdtem hinni, hogy most végre ráléptem arra az útra, ami nekem lett kijelölve.

Tévedtem. A legrosszabb mégis az, hogy soha ennyire nem fájt még az álomból a valóságba való visszazuhanás.

No existe, no hay momento para decirte lo que siento.

Most már napok óta szól ez a dal a szobámban, az mp4en, visszhangzik a fejemben, sőt még álmomban is felcsendül. Tenni nem tudok ellene, de nem is akarok, mert a megszállottság ezen szintje még nem halálos, inkább fájdalmasan jóleső és megindító. S ez pont a maihoz hasonló, esősborús napokon tud leginkább hatalmába keríteni, mikor a szobám rejtekén ennek a zenei tehetségnek a varázslatos hangját hallgatom, amint azon legmélyebb emberi érzelmekről énekel, melyek egyike most szívet tépően valós a számomra.

Akármennyire is próbálom, minden erőmmel, nem megy. Képtelen vagyok megérteni. Úgy tűnik, mintha nem is ő maga alakítaná a sorsát, csak sodródna az árral. Mert együtt megtaláltuk, formáltuk, hogy széppé, tartalmassá, hatalmassá nőjön. Aztán egyedül hagyott a harcban, a küzdelem helyett a szemlélést választva. Túl gyenge volt és túl gyáva. Nem volt se ereje, se bátorsága, hogy az úton mellettem maradjon, s végül együtt érjünk el oda, ahová a kezdetekkor indultunk.

Más utat választott. Azt, amit elvártak tőle. Nem érdekelte, hogy nem lesz boldog. Nem érdekelte, hogy minden ember a saját végzetéért felelős. Csak feladott minden pillanatot, minden álmot, talán mert úgy érezte, könnyebb lesz. Mert így nem érhetik meglepetések, nem kell szembenéznie a problémákkal, semmit nem kell tennie, csak élni. Pedig az életét épp ezzel a döntésével adta fel.

Én pedig csak figyelem kívülállóként, és bármennyire szeretnék segíteni, nem tehetem. Nekem már nincs jogom ehhez. Csak nézem, ahogy bámul ki az ablakon, a gondolatai messze járnak, talán épp ott, ahol a végzet egyszer rég keresztezte az útjaink. Aztán megfordul, és látom a szemében a kérdéseket. Ugyanazokat, amiket nap, mint nap felteszek magamnak. De választ sosem kapok rájuk. És a legszomorúbb, hogy már együtt sem találhatjuk meg őket.

"y duele tanto, tanto... que no siento ya..."

"Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretlek. Nem azt jelenti, hogy nem veled akarnám tölteni életem hátralévő részét. Nem. De már hiszem, érzem, hogy tudnék nélküled élni.

Fájna. Nagyon, mérhetetlenül fájna, de képes lennék rá."

"- Igen, de az nem ugyanaz! Amit te most teszel, az sokkal rosszabb.

- Már miért lenne rosszabb? Mert én nő vagyok, te pedig férfi?

- Nem! Hanem mert tudomásom szerint te szeretsz engem, én viszont téged nem!"

S hogy pont akkor kezdtem ezt a részt olvasni, mikor a lejátszó a Por una vez-re ugrott, nem lehet véletlen.

"Arra gondolt, hogy talán jobb lett volna nem megtenni. Mi értelme volt most bátornak lenni, ha eddig sosem volt az? Épp ezért, mikor a csengő megszólalt, nem sietett ajtót nyitni. Tudta, hogy nem a lány keresi, hogy már sosem fogja őt az ajtóban állva látni, dideregve és ölelésre várva. Mert jól tudta, hogy az a lány, akit az életénél is jobban szeretett, már nem létezik. A legrosszabb mégis az, hogy a férfi, akibe a lány hajdanán beleszeretett, éppúgy nincs már. Hosszú ideje, hogy kitörölte őt a műveiből, s talán a szívéből is..."

"Mikor meglátta a fegyvert, mindent megértett. Most először értette a testvére szándékait. S még csak félelmet sem érzett. Pusztán vágyat, hogy minél előbb véget érjen az egész. Másodpercekkel később megtörtént. A lövés, ami hátratántorította és a fájdalom a mellkasában, ami nem lehetett nagyobb, mint amit egész éjszaka érzett, a lány naplóját olvasva. Majd jött a csend. A gyilkos nem tudta, miközben pisztollyal a kezében elmenekült, hogy az öccse, azzal a kevés erejével, ami maradt, hálát rebegett neki. Mert egy férfi, aki annyi fájdalmat képes okozni a szeretett nőnek, megérdemli a halált..."

Néha annyira szeretném ha nem csak képeket, hanem illatokat vagy érzéseket is feltehetnék a blogomba. Mert habár visszaolvasva a régi bejegyzéseket, felderengenek az emlékek, de egyre halványabban. Arra meg, hogy hogyan is éreztem magam épp abban a pillanatban nagy erőfeszítések árán sem igazán sikerül visszagondolnom. Aztán előfordul, hogy szerencsém van. Amikor megcsap egy illat, hallok egy ismerős dalt vagy csak valami ott mélyen belül "kipattan", hogy emlékeztessen egy régi momentumra. Most kezdek ebbe a "derengős" időszakba lépni, mert a legcsodásabb emlékeim nagyrésze az elmúlt két év nyarához köthető. Szóval most jönnek a naplementék, a nyári viharok, a napraforgók a bicikliút végén, a susogós éjszakák és az a rengeteg emlék és érzésfoszlány, ami az elkövetkezendő pár hónapban újra és újra felbukkan majd. S amik az ősz beköszöntével újra visszabújnak a rejtekükbe, hogy egy év múlva újra felszínre térjenek. Ha még képes leszek őket előhívni.

Folyamatosan gyötröm magam ebben az elmúlt majd' két évben, mert nem vagyok képes, nem akarok felejteni. Csakhogy itt is fordítva működnek a dolgok: amikor szeretnél felejteni, képtelen vagy. Mikor viszont ragaszkodsz az emlékeidhez, egy láthatatlan erő egyre durvában szakítja el tőled őket.

"pasa el tiempo y aún es fuerte esta magia que no logro entender..."

Annyira unom, hogy még mindig nem unom ezt a dalt.

"quedate conmigo, vamos de la mano a caminar,
yo no te soltare jamas, volvamos a empezar..."