Köszönöm szépen a nagy büdös életnek, hogy megint elárasztott azon érzéssel, hogy semmi, amibe belekezdek, nem sikerül. Mert mindenki más, aki a határidő előtt egy héttel keményen a 2. mondatot veti papírra, még ők is megkapják az elismerést. És nem az önbizalmam fényezéséről van szó, mert az nincs is, pusztán jól esne, ha hónapok, hetek kemény munkája után kapnék egy-két jó szót és nem csak azt kéne olvasnom, hogy mi nem volt jó. Beléptem a finisbe, de ahelyett, hogy megkönnyebbülnék, az a görcs a gyomromban egyre rosszabb lesz. Mert túl sok nappalt és éjszakát görnyedtem át a számítógép előtt, nem beszélve a könyvtárban való lébecolással és az illetékes után való szaladgálással. S mit kaptam cserébe?

Igen, a már említett folyamatos "eznemjóaznemjó" szöveget, álmatlan éjszakákat és olyan időszakot, amikor egy pillanatnyi szabadidőm sem volt. És őszintén szólva rohadtul elegem van, hogy nem tudok leülni Anyuval beszélgetni, mikor hazaér, de még azelőtt, hogy lefeküdne; hogy nem üldögélhetek a Mamával a verandáján az áradozását hallgatva a gyerekkoromról, mikor a tulipánt még tujó-nak neveztem. Se a barátaimra, se magamra nincs időm, de még arra sem, hogy az alig két hónapja elvesztett kutyám után keseregjek, pedig a hajlam, hogy leüljek a szobám közepén a régi képeket nézve és üvöltve sírjak, meglenne. Ha pedig tegnap nem szabadulok el ebből a pokolból durván négy órára, amit Adri és Angi társaságában töltöttem, és amiért iszonyatosan hálás vagyok, már meg is őrültem volna.

Úgy érzem, soha az elmúlt két év során nem hiányzott ilyen irgalmatlanul a 2008as nyár. Valaki hozza nekem vissza. Könyörgöm.