Már rég nem vagyok a "minden szombaton templomba járok és ministrálok" fajta, ez a szokás valószínűleg a bérmálással együtt halt ki belőlem, amikor "mentessé" váltam az effajta kötelezettségeimet tekintve. Ez nem jelenti azt, hogy ne maradtam volna hívő és alkalomadtán, főként a nagyobb ünnepekkor vagy amikor úgy érzem, szükségem van egy kis lelki támogatásra, elmegyek a misére. Ma pedig, lévén, hogy Halottak napja lesz, temetőben is voltam, rengeteg virággal felszerelkezve, mert (sajnos) sok elhunytat kellett meglátogatnom. S mikor odaértem ahhoz a sírhoz, a döbbenet és a fájdalom egyvelege kavargott bennem, mert régóta nem járt ott senki, ezt a gaz és az elszáradt, elrohadt virágok mennyisége jól mutatta. Mire végeztem a sír rendbetételével, már zokogtam, mert nekem, akinek "csak" a nagynénje volt, a mai napig nagyon érezhető és fájó a hiánya, a saját lánya pedig még azon a napon sem képes meglátogatni őt, amikor a sok munka vagy más program ürügyek nem hozhatóak fel.

Kegyetlen, hogy mennyire könnyedén el tudta felejteni azt, akitől az életét kapta és aki felnevelte.