Akármennyire is próbálom, minden erőmmel, nem megy. Képtelen vagyok megérteni. Úgy tűnik, mintha nem is ő maga alakítaná a sorsát, csak sodródna az árral. Mert együtt megtaláltuk, formáltuk, hogy széppé, tartalmassá, hatalmassá nőjön. Aztán egyedül hagyott a harcban, a küzdelem helyett a szemlélést választva. Túl gyenge volt és túl gyáva. Nem volt se ereje, se bátorsága, hogy az úton mellettem maradjon, s végül együtt érjünk el oda, ahová a kezdetekkor indultunk.

Más utat választott. Azt, amit elvártak tőle. Nem érdekelte, hogy nem lesz boldog. Nem érdekelte, hogy minden ember a saját végzetéért felelős. Csak feladott minden pillanatot, minden álmot, talán mert úgy érezte, könnyebb lesz. Mert így nem érhetik meglepetések, nem kell szembenéznie a problémákkal, semmit nem kell tennie, csak élni. Pedig az életét épp ezzel a döntésével adta fel.

Én pedig csak figyelem kívülállóként, és bármennyire szeretnék segíteni, nem tehetem. Nekem már nincs jogom ehhez. Csak nézem, ahogy bámul ki az ablakon, a gondolatai messze járnak, talán épp ott, ahol a végzet egyszer rég keresztezte az útjaink. Aztán megfordul, és látom a szemében a kérdéseket. Ugyanazokat, amiket nap, mint nap felteszek magamnak. De választ sosem kapok rájuk. És a legszomorúbb, hogy már együtt sem találhatjuk meg őket.

"y duele tanto, tanto... que no siento ya..."